Ráadásul annyira bővülünk tagilag, hogy most már nem hiszem, hogy bármikor is pont én fogok nyerni. Jó volt az az elején, hogy nyertem egy párszor, mert kicsit kimozdított az írói tehetetlenségből ez az egész.
És az is igaz, hogy az a pár alkalom is olyan volt, hogy sosem gondoltam, hogy én nyerek egy zömében összeszokott társaságban.
Most abbamaradt a nyerési folyamat, kisebb játékokban, pályázatokban sem nyertem, nyilván csomóan írnak jól. Meg aztán el ne bízzam magam.
Talán ez a kutyás esett picit rosszul, mert az Ancsa, a vizsla mindenhol nagy sikerem volt...
Átlagpontszám feletti lett viszont a Kutyámnak nevezlek c. vers és az Ancsa, a vizsla kispróza. Még kettőt küldtem be, a Kuvaszbabák-at és a Mollynak-ot, de azok azt sem érték el, hiába.
Azért remélem, nem illan el belőlem a kedv.
Mert vannak az ember életében dolgok, amikor ha nincs sikerélményed, előbb-utóbb nem látod értelmét a folytatásnak. Míg lásd előzőeket, sikerélmények hatására milyen termékennyé képes válni az ember...
Volt két fotósoldal, ahova pár éve meghívtak és az elején nagy sikereket értem el, dicsértek, sokan lájkoltak meg minden, de már olyan összeszokott gárda volt, sokan nagyon profi gépekkel, hogy mindezek ellenére soha nem értem el a nap vagy hét fotója címet, pedig hogy igyekeztem! Sokat tanultam is azokon az oldalakon, és szerintem bőven voltak nálam gyengébbek is. Megvolt a kölcsönösen egymásra szavazók rendje, én már szerintem profi géppel sem igen fértem volna be úgy, hogy nap képe lehessek...
És tényleg úgy van, hogy ha nincs sikerélmény, akkor az ember úgy érzi, minek küldje be. Tag vagyok ezeken ugyanúgy, de már nem küldök be semmit, "jóvanaz" úgy, ahogy magamnak fotózok, és a közvetlen környezetem elismer, sőt, vannak helyek, ahova direkt a fotózás kedvéért kell mennem és számítanak rám, hogy majd én úgyis fotózom. Ha van éves tali a nyomdászoknál, akkor bár szokás mindenki által minden homályos képet is dicsérni, de azért nagyon sokan az enyémeket részesítették leginkább előnyben dicsérések szempontjából. Elég nekem ennyi. Kis géppel, közepesen sötét fényben is képes voltam relatíve tök jó és éles képeket csinálni szinte bárhol. Utoljára ugyan a Fujival, de az csak nem megbízható, valami baja van.
Egyébként azt se mondta volna meg soha senki, hogy Szilviéknél pl. egyáltalán nincs "nagyvillany", csak kislámpa, és éveken keresztül ott volt a szenteste. Mégis tudtam fotózni úgy, mintha fény is lenne...
Ez volt az enyémek közül legmagasabb átlagon felüli pontszámos vers:
Jószay Magdolna:
Kutyámnak nevezlek
Kórházba járva naponta
elmegyek melletted kétszer is
- lassan már két hónapja -,
szépséges, szénfényű kutya...
rottweiler vagy - sokat nem értek
a kutyafajtákhoz,
de gyönyörű barna szemedhez
hasonlót sehol sem látok.
Ülsz mindig ugyanott, köztünk a kerítés,
a múltkor havazott, mégis futva jöttél, és
nem lepődsz meg, ha hozzád szólok,
mert ha válaszolni tudnál,
sem lenne tán érthetőbb
nézésed, pillantásod.
Néha úgy érzem, tudod az időt,
s már előre vársz a kerítés mögött...
hányszor fogok rád gondolni,
ha egyszer már nem jövök...
ezekért az okos szemekért,
ezért a meleg tekintetért
- ha én volnék a gazdád -,
száz világot adnék.
Ezt a verset 2008 telén és tavasz elején írtam, a válltörésem után, kíváncsi lennék, mi van azóta ezzel a kutyussal... Sok idő eltelt azóta...:((
A kispróza:
Jószay Magdolna:
Ancsa, a vizsla
Éveken keresztül jól ismertem egy vizslát. Annál a régi, roskadozó kertes háznál élt, ahol munkából eljövet buszra szoktam várni. Ancsának hívták gazdái, egy idős házaspár. A vizsla mindig érzékelte az időt, amikor megyek és már az ócska, tyúkketreces kapu mögött ülve várt. Már akkor meglátott, mikor még az út túloldalán jártam; hangos csaholásba kezdett, rövidre vágott farkincája csak úgy paskolta a tárgyakat, amikhez hozzáért.
Kicsit elkényeztettem. Napközben mindig eszembe jutott Ancsa, s hogy mit is fogok neki adni buszvárás közben. Nem akartam csalódást látni arcán, és elképzelhetetlennek találtam, hogy ne legyen nálam semmi. Valami maradékot, vagy akár némi csokit pillanatok alatt eltüntetett, s engedte, hogy az ajtó melletti kerítésnél, ahol simán befért a karom, simogassam szép, tejcsoki színű sima fejét, közben összevissza nyalt, és minden bizonnyal fejemig ugrált volna, ha nincs köztünk a rozoga kerítés.
A kerítés kb. egyidős lehetett a házzal, minimum múlt század eleji. Korhadt, töredezett, szedett-vedett lécdarabok düledeztek, s látszott, hogy néhány évtizedenként egy-egy összekötő fadarabbal időnként toldták-foldták a tákolmányt. Ha nekidőlt volna egy ember, szerintem simán bedől.
Így aztán nem lehetett csodálkozni, hogy időnként Ancsa kijutott a kerítésen. Néha kívül várt, olyankor egy kis kényeztetés, fejem búbjáig ugrálás után becsengettem a házba, hogy mire a busz megérkezik, ne hagyjam az utcán magára a kutyust. Bár tudtam, hogy vissza tud menni, ha akar. De biztos, ami biztos... Ilyenkor beszélgettem az öregekkel, látszott rajtuk, hogy nagyon szeretik Ancsát.
Néha láttam, mikor a kertben szöszmötölgetett vagy egyik, vagy másik – s természetesen Ancsa is ott fontoskodott körülöttük –, hogy úgy beszélgettek a kutyával, mintha ember volna. A néni így panaszkodott neki: „Tudod, Ancsa, már nem hajlik a derekam. Nem bírunk a papával ezzel a kerttel... látod, kihúzom a gazt, holnapra visszanő...”
Vagy a papa, akinek megviselt, fájó dereka csaknem derékszögben görnyedt, szőlőkapálgatás közben felnézve a sötétlő égre, bólogatva így szólt Ancsához: „Látod, Ancsa, jön az üdő! Ha arrúl jön, az mindig feljön!”
Ancsa nem vitatkozott – ha feljön, feljön. Őt úgyis beeresztik, ha esik vagy ha fázik...
Egyik alkalommal, egy korán sötétedő, késő őszvégi napon a szokott időben mentem a buszmegállóhoz, Ancsa ott téblábolt kívül a kapun. Kicsit tovább tartott a sötétben a maradék keresése a szatyromban, vagy a busz jött korábban, nem tudom, de egyszer csak begördült a busz. Ancsának még épp odavetettem a megmaradt két szelet parizert a fél kiflivel, odakiáltottam egy „Szia, Ancsá!”-t, és felrohantam a buszra.
Kötelességtudóan mutattam a bérletemet a sofőrnek és közben a busz is elindult; így a lendülettől élénken masíroztam a busz belseje felé, remélve, hogy nem esek el a nagy sietségben. Ekkor befékezett a busz – még át is villant rajtam, hogy „Úristen, csak nem Ancsa szaladt a busz elé?” –, s hallom a hangszóróból: „A kutyás hölgyet megkérem, hogy szálljon le!”
Én még pár pillanatig laza nyugalommal nézegettem szét a buszon, meg is jegyeztem magamban, hogy „hú, megint milyen sokan vagyunk!” El se tudtam képzelni, hogy ez a felhívás esetleg nekem szól. Aztán visszafordulva... Jézusmária! Megláttam Ancsát közvetlen mögöttem állni a buszon! Borostyánszemeivel enyhe nehezteléssel nézett rám: „Egész délután várlak, és csak ennyi időt szánsz rám?”
Éreztem, hogy gyúl lángra az arcom úgy körülbelül hatvan szempár kereszttüzében, ám amennyire tőlem tellett, könnyedén lelibegtem a buszról, nyomomban Ancsával. Mintha mi különben is, direkt így akartuk volna...
Mivel már csaknem fél megállónyit eltávolodtunk a háztól, visszasétáltunk. Közben megbeszéltük a dolgot Ancsával, mintha mi sem történt volna; s odaadtam neki vigasztalásként még ebédem maradékát is, egy lekváros linzert. Hazaérve becsöngettünk az öregekhez. Nem számoltam be nekik a történtekről, nehogy frászt kapjanak. Egyébként én is hibás voltam, hiszen elkapattam, magamhoz szoktattam a kutyát.
Csak kedvesen – mint már annyiszor – újra megjegyeztem, hogy Ancsa érdekében csinálni kellene valamit a kerítéssel, mert kijár az utcára. Ancsa nem nagyon helyeselt, de feltételezem, ő sem mesélte el este gazdáinak a buszkalandot...
Ez is egy régi történet, és még sokáig ott dolgoztam Ancsáékkal szemben, amikor Ancsa már nem volt meg, elszökött... állítólag a néni onnantól lett magára nem hagyható...:((
Mivel Ancsát '98 és úgy 2002 között ismertem, már nem valószínű, hogy még ha akkor úgy tűnik el, hogy nem baleset stb. áldozata, egyáltalán még élne...:(
Azt hiszem, az öregek sem élnek már.
Ezek értek el átlagon felülit, de semmi különös.
Az összes pályaművet letölthetővé szokták tenni PDF-ben, az máris letölthető 4 PDF-ben, illetve papírformátumban kinyomtatni, de azt csak a helyezettek kapják meg, mint én a múltkor a Macska 3 füzetét.
Most megnéztem a PDF-eket, és a 2.-ban egymás után következnek az én kutyás írásaim. Jó érzés így őket egyben látni. Megkértem Attilát, hogy csak a 2.-ból nem kaphatnék-e én is egyet, kifizetem, meg nem verjük nagydobra...
Azt írta, hogy 500 Ft-ért lehet kérni belőlük, csak nem szokták reklámozni, mert elég sok vacakolás van velük... Oké. Majd feladom és hadd legyen már meg az az egy, amelyikben négy kutyás írásom is megvan.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése