Poet antológia 2013

Már 2 hete múlt szombaton, hogy Szegeden Poet-találkozó volt, s egyben lezajlott a frissen megjelent Poet antológia bemutatója is. Úgyhogy várható volt, hogy ezt követi majd a tiszteletpéldányok postázása.
Részemről négy kötetről volt szó, melynek darabja is vastagabb lett a szokásosnál, és egyenként volt egy-egy A5-ös borítékban feladva. Ha egybe lett volna csomagolva, a postás kénytelen lett volna felhozni és becsengetni vele, de mivel külön volt, így beszuszakolta abba a csepp, keskeny, szűk nyílású postaládába, amilyen általában a lakótelepekre jellemző. Fogalmam sem volt, hogyan gyömöszölhette be, ráadásul mind a négyet!, de szerintem amennyi időt eltölthetett vele, annyi alatt fel is hozhatta volna!
Mikor kinyitottam a postaládát -- ami gyanúsan nézett ki és mindenfelől minden lógott kifele belőle, ahol csak bír --, kizúgott belőle minden. Komolyan nem tudom így utólag sem elképzelni, hogy fért bele ennyi könyv egy csomó reklámújsággal és pár levélfélével felturbózva, ráadásul úgy, hogy csak a borítékok voltak látványosan viharosan szakadtak, maguk a könyvek szerencsére épen maradtak.
Itthon folytatódott a könyvek passiója: leraktam őket az ágyra, hogy majd mindjárt jövök, csak átöltözöm. Gyanús tépéshangokra riadva rohantam be: Haramia már győzelemittasan trónolt a kupac közepén, és buzgó fejmozdulatokkal, foggal-körömmel tépkedte a borítékokat! Mivel már amúgy is szakadozottak voltak a postás tuszkolási manőverei által, ez Haramiának vörös posztó volt az akcióra! Ezek után már tényleg alig kellett a borítékfosztással bajlódnom...
Szinte hihetetlen, de a könyvek még ezek után is állták a sarat!...
Az, hogy bevállalhattam 4 verssel ezt az antológiát, Istvánnak köszönhető -- ennek lehetőségét kaptam tőle az idei Valentin- és nőnapra.:) Mint már régebben írtam, a nyomdai költségekbe a résztvevőknek be kell szállniuk némi összeggel oldalanként, de persze az összeg nem vész el, hiszen annak fejében kapjuk a tiszteletpéldányokat; szóval mindenképp a sajátunk.
Ha ilyen viszontagságok után is, de végül is sikerült a könyvekhez hozzájutni épen és egészségesen; hát tényleg nagyon örültem neki.

A következő verseim jelentek meg benne:

Tavirózsák

Halvány rózsaszín tavirózsák
képe sodorja távol a mát,
lágy-selymesen takarják
a Nagyerdő kis tavát.
Azt érzem, olyan jó lenne
magamhoz ölelni egy fát!

Lennék bár máshol, de ennyi,
mi most jut nekem, a göcsörtös
törzsű füzek adnak jótékony leplet,
s nemcsak a tikkasztó napsugár,
de a jövő sötét árnyai is
messzire szöknek.

A szépség fogságában feledem
a holnap kevésbé tavirózsás,
fémesen baljós ígéretét,
s a pillanat felszabadult örömében
szeretettel megölelem
a mesebeli fűzfa törzsét.

Nyári est

Nyári alkony után
bandukolok csendben,
lábam köré puhul az est
lomhán és melegen.
Sötét ágakon túl
a Hold is fogyni kezdett,
nem "nagyképű" ma már,
így tán szerényebb lett.

Rigó trillája szól,
dalban felel párja,
odébb sok esti madárnak
zeng csodás vokálja.
Itt-ott tücsök cirpel -
mily békés nyári est! -
nyugalom, mit áhít a fáradt
lélek és test.

Kerítéscölöpről
néz rám kecses macska,
hangtalan a kavics, puhán
huppan le az útra.
Átszalad előttem
a bokrokon túlra,
előbb volt - most nincs
holdfényben kelt árnya.

Lámpa fénykörében
lepkék és szúnyogok
vígan éledeznek s járnak
derűs rovartáncot.
Hazakísért árnyam,
s Hold fénye hajamon,
csillag szórjon hűsebb álmot,
a mától elbúcsúzom.

Mélabús természet

Vaskos avar süpped lépteim nyomán,
november színezi-festi a lombokat,
varjak téblábolnak eleség után,
csőrük zizzenve matat a levélszőnyeg alatt.

Egyre rövidebbek már a nappalok,
őszi virág vágyja a napsugarat,
szellő reszket végig az ágak között,
de napfény simítja még a fázós szirmokat.

Elmúlás jár itt és búcsúzkodás,
mélabús természet és melankólia,
az ősz ajándékozhat sejtelmet, megnyugvást,
s méltóságteljesen kell télre fordulnia.

Utolsó falevél

Utolsó falevél egy csupasz ágon...
vörösbe borult lényege
szívósan kapaszkodik,
remegve, de még
ragaszkodik.
Elvénhedett, ideje lejárt,
úgy tűnik... és mégis szép,
annyira megejtő
kétségbeesett küzdelme
a fennmaradásért.
Vörösbe játszó, csillogó falevél,
hideg szél vívja harcát
fénylő világáért -
nem adna mégsem
egy percet sem ingyen...
S hiába minden... ideje lejár,
búcsúzik tőle a lenyugvó napsugár,
majd az utolsó falevél is csendben
megadja magát.
Szinte hallom néma sikolyát,
mellyel lelkembe tolul,
amint az arcomba,
s onnan az avarba hull.