Egy jó nap anyámnál

Anyukám invitált megint magához bennünket, mindenféle apropó nélkül -- nem akart egyedül lenni.
Tartós egyedüllét nem különösebben jellemző rá egyébként, hiszen azért majdnem mindennap van(nak) látogatója(i). Öcsém autós lévén gyakran beugrik hozzá, bevásárol neki olyan dolgokat, amit ő a környék egyetlen kisboltjában nem kaphat -- pl. tojást és húsfélét sem... --, de amúgy meg áldás neki az a kisbót, mert két háznyira van és ünnepeken is nyitva tart akár.

Öcsém a sajátjaival együtt, egyúttal rendezi az ő csekkbefizetéseit és cseréli a palackos gázát -- szóval cserébe, hogy depóként és kocsimosóként is használja a helyszínt, autósként rengeteg mindent el tud neki intézni. Ez nekem nagy könnyebbség, hiszen nekem ezek elintézése jármű nélkül gyakorlatilag félnapokat és rengeteg cipekedést tenne ki, nem beszélve arról, amit kocsi nélkül meg sem tudnék oldani (a palackosgáz-csere pl.).

De jár anyámhoz hetente segítőként egy kedves hölgy, akinek ez a munkája egy szeretetszolgálatnál dolgozva (már nagynénémhez is ő járt, ugyanabban a házban lakik, és én is jól összebarátkoztam már annak idején is vele, és ezáltal örökölte meg anyám is a segítőszolgálatos hölgyet). Ő kiíratja és kiváltja a receptjeit, meg bármi könnyű munkában szívesen segít.

És hát sűrűn meglátogatja fiatalabbik unokahúgom Mollyval, néha Dani is, ők is segítenek ezt-azt.
Régebben, mikor még nagynéném és anyám szomszédasszonya-barátnője éltek, még azon morfondírozott anyám, hogy szinte nincs egy pillanata sem, amikor egyedül lehetne; de most sem panaszkodhat.

Mindenesetre mi most a hívására pláne szívesen mentünk, mindig jólesik a gyerekkorunk színhelyén lenni... Bencus nem jött velünk, mert apás hozzátartozóknál van éppen megint.

Hálisten, most éppen relatíve jó erőben van anyám magához képest -- és pláne pl. a születésnapján lévőhöz képest --, rengeteget beszélgettünk régi dolgokról, finomakat ettünk (nekünk ott mindig minden finom), lelegeltük a kertben a málnát, melynek augusztusi terméstúltengésén nem győztünk csodálkozni.

Anyámnál iszonyat mennyiségben áraszt el mindent a szilva is, és csodásan fotogének a paradicsomok...
Megetettük a szomszéd kutyusokat (anyám bárddal összeaprította a csontokat, mert ezek, sajnos, akár öklömnyi csontokat is egyben elnyelnének, reszketve az örömtől), akik pár pillanaton belül habzsolva tüntettek el egy jókora tálnyi ezt-azt.

Természetesen fotóztunk is bőven, nekünk nincs olyan, hogy nincs mit, mert hogy most fotózunk itt már másfél hónapon belül negyedjére. Téma mindig van.

Dani sajnos, nem jött el, pedig félesélyes volt. Most hetekig éjszakás egyfolytában, még szombatonként is, úgyhogy nagyon kivan. A minimum az lenne, hogy legalább ilyenkor ne csak ötjegyű lenne mégis a fizetése!
Aztán Szilvivel elkezdtük szelektálni a két éve, az ő visszaköltözésekor idekerült nejlonzsákjai tartalmát. Merthogy minden cucca nem fért el nálunk, ideiglenesen itt az anyám szekrénysora tetejére rakták fel  a batyukat. Átnézegetve jó sok mindent kiválogattunk, mit fogunk most elvinni, ne díszelegjenek itt feleslegesen; valamint Szilvi különválogatta azokat a zsákokat, melyeket majd anyám odaadhat nyugodtan az utcai kukáknál rendszeresen guberálóknak, úgyis mindig érdeklődnek anyámtól felesleges, megunt cuccokról. Na nem mintha Szilviék szobája megnőtt volna, ugye...

De egyébként meg, mivel a család többi tagja és azok kapcsolódó ágai minden adódó lomot egyértelmű természetességgel anyám házánál és udvarán helyeznek el; az, hogy a szekrények teteje Szilvi zsákjaival volt tele, már gyakorlatilag nem ront az esztétikán anyámnál...

Anyámat nem lehetett most a taxihívásról lebeszélni, látva, mennyi cuccot összeszedtünk a Szilvi itt raktározott holmijaiból (így anyám is kissé megszabadult a felétől)... Nekünk gyalog 25 perc az út hazáig, autóval pláne otthon lennénk nem egészen 10 perc alatt (az is csak a lámpák miatt annyi), csakhogy mivel nekünk nincs autónk, ezért ennyi cuccal körülményes lett volna a 25 perc terheléses gyaloglás a dögmelegben. Ilyen távra éppenséggel nem egy ökör ára taxit hívni, de a mi sz@r helyzetünkben (emiatt anyámnak sem jobb, hiszen minket segít) nyilván ezt is csak akkor van képünk elfogadni, ha valamennyire indokolt a dolog -- hiszen nehogy már ne bírjunk amúgy meg gyalog úgy hazamenni, ahogy idejöttünk, meg ahogy tanultuk. (Mint már említettem valószínűleg, tömegközlekedés épp nincs köztünk.) Viszont nyolc hatalmas csomagunk lett, ebben persze vagy kettő azzal lett tele, amit anyám odapakolt nekünk -- főtt kajákból, paradicsomból, befőttből, üdítőből...
Ami azt illeti, pont elég volt a ház elől felcipelni kettőnknek az összest.

Aztán természetesen éjjel kettőkor feküdtem le, mert a fényképeket "muszáj voltam megcsinálni"...
Mindenesetre végtelenül nyugodt, jóérzésű, kellemes napot töltöttünk anyámnál Szilvivel.