Háromgenerációs nap

A temetős napon anyámmal megbeszéltük, hogy másnap (azaz tegnap) hozzá megyünk Szilvivel. Most Bence úgymond, nyaral, szóval teljesen más és ritka dolog úgy odamenni, hogy csak mi, a közvetlen 3 generáció lányai vagyunk együtt. Több mindenről lehet beszélgetni, nem vonja el figyelmünket semmi és senki más.
Mi anyámmal órákat szoktunk egy-egy alkalommal telefonon beszélni, az sokszor jobban szinten tart bennünket egymás irányában, mintha személyesen találkoznánk több ember jövés-menése kíséretében. A telefonos idők csak a mienk, mindent megbeszélünk.
Az ügy apropója természetesen nem szimplán ennyi, ugyanis anyám horgolt Szilvinek egy hatalmas ágytakarót, melyben egy csomóféle pamut működik közre mind szín, mind anyag vagy fonalvastagság tekintetében. Anyukám már horgolt egy ilyet unokahúgom-Szilvinek, aki nagyon örült neki, utána pedig Szilvin volt a sor. Nekem is akart, de én lebeszéltem róla a macskák miatt... Nálam ugyanis a két macska karmai, ha beleakadnának -- direkt vagy véletlen --, az nem igazán tenne jót egy horgolt ágytakarónak... míg Szilvinél ott a lehetőség.

Anyám folyton gyűjti a maradék pamutokat. Elhunyt nagynéném hagyatékából is örömmel vette a sok fonalat, meg a lomtalanítás alkalmával én is összeszedtem két szatyornyit (régen rengeteget kötöttem és horgoltam), és Danival elküldtem neki. Roppant örült a nyersanyagnak!
De azonkívül is kapott Szilvi (majd télire) párducos flanel ágyneműt, hiszen közeleg a születésnapja, úgyhogy mindezeket már arra kapta. Majd a felavatáskor lefotózom ezeket...

Úgy 11 után elindultunk gyalog, és sétálva, sok helyen árnyékban, kellemes időben tettük meg az utat. Eközben sem voltam rest fotózni, gyönyörű virágokat láttunk útközben. Ennek a következőnek pl. így fotón csalóka nagyságú a virága, mert ilyet még soha nem láttam: ezek a virágok akkorák, mintha két tenyeremet egymás mellé tenném! Mi lehet ez...?

Megeskettem anyámat, hogy nem főzi fel a kedvünkért a házban lévő élelmiszereket, nem azért megyünk. De mivel "enni csak kell", így csinált nekünk isteni saját kerti frissen lefagyasztott zöldborsóból főzeléket, hozzá tükörtojást, főtt tojást...
És délután, mikor mi Szilvivel a kertet fotóztuk agyon, azalatt nekiállt palacsintát sütni! Mikor "megszidtam", azt mondta: "miért, hát most jól vagyok!" Nem volt apelláta. Nagyon finom túrókrémet is készített, így simán (magában) és túrósan is ettünk, de mivel a főzelék számunkra nagyon laktató volt 1-1 tükörtojással, így csak 1-1 sima és 1-1 túrós palacsinta fért belénk.

Közben maradékokból, meleg vízből, zsíros kenyérből egy nagy vájling kaját adtunk át a szomszéd kutyáknak, mert annyira éhesek mindig, hogy az borzasztó. A tulaj csak néha jön haza, nem lakik itthon...
Pedig olyan drágák ezek a kutyák, szépek, aranyosak (csak soványak, főleg a nagy), olyan hálásak mindenért, de rendesen táplálni nem képes anyám sem még két kutyát is. És csak néznek, néznek rimánkodva a kerítésen át... Amit odaadtunk, nem volt kevés adag "moslék" (hát most minek nevezzem?), de egy perc nem sok, annyi sem telt belé, hűlt nyoma nem maradt a kajának! Utána még az én zöldborsófőzelékem két kanálnyi maradékát is kitörölte anyám két, már nem friss szelet kenyérrel, és azt is úgy falta fel a nagy kutya, mint akinek az életét menti meg...:((

A kerti fotózáson kívül időnk jó részét a családfakutatással kapcsolatos nyomok keresgetése töltötte ki. Több generációt átélő iratos dobozt néztünk át, amit én már két éve egyszer átnéztem és megmenekítettem egy csomó különböző anyakönyvi kivonatot a famíliára vonatkozóan! Szilvi azóta már természetesen mindenkit besorolt levéltári egyezések alapján a helyére... Ettől függetlenül most is találtunk olyat, ami kell nekünk!

Mindeközben anyám lepihenve sok olyan réges-régi családi történetet mesélt rég elhunyt felmenőinkkel kapcsolatban, melyeket Szilvi még nem, de egy részüket még én sem hallottam... Azóta is forognak a fejemben ezek a történetek...

Aztán pedig elkezdte Szilvi az anyám fényképalbumaiban lévő régi családi képeket fotózgatni sorban... asszem, lesz mit feldolgoznom! Több száz fotóval jöttünk haza, ennek fele fotózott fotó és irat, a másik fele ott készült, a kertben, plusz Szilvi által konkrétan a "régi ház", gyerekkora pusztuló emlékeivel.

Hazafelé kaptunk minden tiltakozás dacára egy jó nagy pitli főzeléket még és főtt tojást, valamint palacsintát és túrókrémet, 2 kis csomag főznivaló húsfélét (3 pulykaszárnyközép és 2 egész csirkecomb).
Este fél nyolc tájban gyalogoltunk haza a sok cuccal (a takaró és az ágynemű már maga betöltött egy óriási és egy nagy szatyrot), és még sikerült lefotózni egy kis kölökverebet, akin annyira szerettünk volna segíteni, de nem tudtuk, hova tartozik. Mindenesetre a betonjárdán gubbasztott az egyik kanyarház és egy fűtőközpont közötti betonlépcső előtt... hiába terelgettük volna a bokros-kertes rész felé, nem, ő felugrált a lépcsőn... Nem igazán esett jól, hogy a panel melletti kis bokros-fás résznél otthagytuk, de mit csináljunk vele? Megfogni már nem lehetett, nem volt azért már újszülött, piciket repkedett is és ugrándozott. De ki tudja, honnan került oda vagy eshetett le?

Az a lényeg, hogy anyukám most magához képest tényleg relatíve stabil volt, és reméljük, nem fárasztottuk le nagyon azzal, hogy ott voltunk. Mi nagyon jól éreztük magunkat, mindig tele vagyunk nosztalgiával, ha ide jövünk, és nemcsak kellemetes volt az ittlét, de ha már sajna, nem tud elhelyezkedni az ember, legalább értékesen legyen az ideje eltöltve. (Mondjuk, nálam tutira nincs e körül hiba, csak kár, hogy nyugdíjat nem adnak hozzá...)

Ha már tűzött a nap, használjuk ki fotózás szempontjából is...
Egy kis játék: