Mindenszentek

Mindenszentek előtt már tudni lehetett, hogy akár több napos eső is lehet.
Anyámat előző nap kivitte az öcsém a temetőbe, így szerencsére megadatott neki a nagy könnyebbség, hogy nem kellett gyalogolnia és tömegközlekednie ebben a hatalmas forgalomban. A munka dandárját legutóbbi temetőlátogatásunkkor elvégeztük, azóta nagyjából rendben voltak a sírok, így nem kellett most agyondolgoznia magát.
Ugyanis anyámnál az a módi -- legalábbis idáig az volt --, hogy ki szokott menni mindenszentek előtt pár nappal, akkor rendbe tesz mindent, gazol, gyomlál, kertjéből több szatyornyi különféle őszi virágot visz, friss víz, virágok a vázákba, gereblyézés, sepregetés. És újra kijön mindenszentekkor, akár akkor is, ha 1-2 nappal előbb történt a nagygenerál. Gyertyát gyújtani, emlékezni, nagyfejű krizantémokat vinni.
Azt mondta, hogy apám kérte tőle (szerintem tréfásan bár, de anyám komolyan vette), hogy aztán ott legyen nála a temetőben mindenszentekkor! De szerintem enélkül is kiment volna mindig, amíg csak bír.
Most már viszont más a helyzet. Apám 59 évesen lett halálos beteg, és 61 éves volt, mikor meghalt, eleve nem tudhatta, mennyire elhasználódhat egy emberi szervezet 81 éves korára, amennyi most anyám. Most én próbáltam meggyőzni, hogy ő már volt kint, ráadásul csupán 1 nappal ünnep előtt. Ünnepkor megyek én, nem marad mécsesgyújtás nélkül egyetlen sírunk sem. És majd én "lerendezem" papával, hogy én most helyette is jöttem...
Úgyhogy nekem mindenképp 1-jén kellett mennem. Pedig nem a nap számít szerintem, hiszen a 4 napos hosszú hétvége szempontjából mindnyájan jobban járhattunk volna, ha a következő 2 nap bármelyikén mentem volna is ki, ugyanis 1-jén szürke, borús, locsos idő volt... De már mindegy, így ígértem.
Egész nap lógott az eső lába, borús szürkeségben indultam délben. A tömött busz lépésben közlekedett és minden ötven méter után megállt, hol lámpa, hol megálló, hol zebra miatt; azt hittem, sosem érünk ki. (Hazafelé is ugyanilyen tempójú busszal jöttem, összességében csupán az utazás annyi volt, mint mikor az intercityvel felmegyek Pestre... eszméletlen! Főleg az álló utasok zohoráltak, de az ülők is hitetlenkedtek a már-már nevetséges "sebesség" miatt. Gondolom, így volt nekik elrendelve a vezetés a tömeg, a forgalom és az eső miatt.)
Mire kiértem és leevickéltem a buszról, már természetesen esett is. Nagy és közepes krizantémokat vettem, valamint mécseseket, gyufát, majd sorra látogattam a sírokat.
A nem családtag ismerősöknél csak a virágot tettem vázába és fedett mécsest gyújtottam, emlékeztem egy kicsit... Szerettem volna családtagjaim sírjainál több időt tölteni, mint a buszozással, de sajnos, ebben az időben nem nagyon volt értelme... az ember nem minden sírnál tudott lepakolni, hiszen sár volt, ernyőt is képtelenség volt tartani, mert ott voltak a szatyrok, valamint a virágok elhelyezéséhez és a mécsesgyújtásokhoz is legalább két kéz kellett... Azért mindenütt sikerült valahogy meggyújtani a zárt mécsest és úgy elhelyezni, hogy valameddig égjen, de csak az esernyő eleve elvetésével.
Legtöbbször bensőségesebbek, szebbek ezek a temetői órák, hiszen az őszi napsütés, a fák és a virágok gyönyörűséges színei, a töméntelen gyertyaláng látványa kellően aláfestik ilyenkor az ember amúgy is melankolikus, emlékező hangulatát; de most így alakult.

Emlékszem arra is, amikor 1971-ben, első temetős mindenszentemkor, első gimis voltam akkor -- apai nagymamám volt az első halottam, s ő 1971 augusztusában halt meg -- hatalmas hóban, már szürkület után jöttünk ki ide szüleimmel és öcsémmel. Akkor tapasztaltam meg először, milyen szépséges is az ünnep itt, az emlékezés színhelyén... Amerre szem ellát, mindenfelé a virágoktól roskadozó sírok, s a sötétben már csak gyertyák és mécsesek tömege uralja a teret. Azóta sem emlékszem havas mindenszentekre, de olyanra igen, amikor nem égtek a gyertyák, mert akkora szél fújt, hogy reménytelen vállalkozás volt akár csak pár másodperc erejéig is meggyújtani bármit. Meg olyanra is, amikor mindez a szakadó eső miatt volt így...

(Miután késő délutánra hazaértem, otthon is gyújtottam egy mécsest, a macskák miatt biztonságos helyen és őrizve. Hogy minél tovább éghessen, mellette gondolataimba merülve megfőztem, majd kevésbé ünnepi cselekedetként leolvasztottam a hűtőt...)

* * *

Mindenszentek esővel jött

Apám, egyedül jöttem,
nincs más mellettem,
csak e pár emberfej méretű
krizantém, bronzportréd alá
szépen elhelyeztem.
Mindenszentek esővel jött,
hidegét nem érzem, sőt
gondolataimban nyár van,
rekkenő meleg, amelyben
megbetegedtél, egy másik,
melyen át szenvedtél,
s egy harmadik, amikor
búcsúztunk, s te elmentél.
Mécsest gyújtanék, látod,
több kéz kellene, pedig
esernyőt sem nyitok,
a víz hajamról a mécsesbe
sercegve belecsorog...
Újra gyufát gyújtok, s a surranó
cseppek neszezését hozzám
küldik a lombok, míg a kanóc
erőre kap, s újra fellobog.
Szomorú béke borítja lelkem,
a múlt fénye szemhéjam mögött...
Látod, apám, most így alakult...
Mindenszentek esővel jött.


* * *

Halottak napján született

Hozzád is újra elérkeztem,
nagynéném-keresztanyám,
kit tavaly még halottak napján
másképp köszönthettem.
Bár tudtuk, napjaid megszámoltattak,
groteszkül, de tiszta szívből szállva,
végtelen részvéttel és szánva
szólt az "Isten éltessen".
Ha néha látlak, álmaimban
fiatal vagy és fáradhatatlan...
Kínzó érzés látni szerettünket
nap mint nap úgy, ha
sorsa már elrendelt.
Az ember tehetetlen...
s a kín szinte végtelen.
Az utolsó napon
nem gyötört fájdalom,
az utolsó éjjelen
álmodban, békében
szenderedtél át
a túlsó partra,
ezért Istennek
örök hálát adva
suttogom sírodnál:
emléked áldott legyen,
béke poraidra.