Négy év

Különös szálak

Gyakran úgy elcsodálkozom,
mennyi s milyen apróságokon
múlt az, hogy velem vagy.
Oly különös szálakat göngyölít
az élet, s minden láncszem tisztán
passzol, réseket nem hagy.
Utólag talán már látható,
de előre ki nem számítható:
itt minden összefügg...
hogy annyi meddő idő után
egymást elhittük.
Ám szerintem az egek ura is
elcsodálkozna...
mert az, hogy találkoztunk,
akár lehetetlen is
lehetett volna.

Nagyon szép és gazdag négy évet tudhatunk magunk mögött, még így, távlatoktól is. Mindig hittem benne, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség számít elsősorban. Itt elsősorban a találkozások sűrűségét értve ez alatt.

És most nagyon spontánul fogok írni. Úgy, ahogy a dolgok eszembe jutnak...

A macskáink. A macskás találkozók. A számítógép, a netezés, a fotózás, az élet apró szépségeinek észrevétele - együtt! A sok kis apróság, a parányi véletlenszerű örömök, melyekből annyi, de annyi ér bennünket minden találkozáskor! A közös barátok... a sok-sok kirándulás... felfedezések! A közös zenék... micsoda véletlen (vagy sem), hogy annyira ugyanazokat kedveljük!

A megértés, az empátia, a kiállás a másikért, a segíteni akarás, ha máshogy nem lehet, akkor mentálisan támogatva. Az, hogy lesi minden kívánságomat, az, hogy benne van minden hülyeségemben és ez neki is természetes és nem mondja, hogy infantilis vagyok... hogy nem néz az ég felé, ha - bár tudja, nem vagyok Krőzus - mégis támogatok jobbra-balra; mert nem azt nézi, hogy nincs tartalékom és akkor minek ez a marhaság; hanem azt, hogy nekem, az én lelkemnek így a jobb...

Az, hogy minden hónapban gyönyörű képeslapokat küldünk egymásnak a hónapfordulón, s ez még egyszer sem felejtődött el. Az, hogy bár kívánna ő is sok mindent magának, mégsem azt veszi meg, hanem azt, amiről úgy hiszi, hogy nekem jobban kell, hiányzik, vagy csak egyszerűen: én örülnék neki.

Hogy teljesíti a legkisebb kívánságomat is, ha tudja.

Hogy bármi bajom van gépileg, műszakilag, programilag; már írja, küldi és mondja.

Hogy bár ő szigorúan és teljesen antialkoholista, mégis elmegy nekem a kajáldában egy pohár sörért.

Hogy várja és örül a verseimnek, hogy ő veszi meg legelőször az A macskát, hogy még mielőtt én eszmélnék, már el is küldhesse nekem annak beszkennelt pdf-jét...

Hogy ha bármilyen más okból kifolyólag ideges vagy türelmetlen vagyok, és úgy tűnik, rajta csattan az ostor; akkor ő nem megsértődik, hanem érti. Megérti, miért vagyok most hülye. Megért. Annyira szeret, hogy magánál jobban.

Hogy mennyit, de mennyit köszönhetek neki! Mennyi mindent adott ő nekem... mennyi mindent tanultam tőle... az el nem mondható! Inspirált, mikor publikálni kezdtem; falain kinn vannak a rajzaim - és egy rahedli maci, amit tőlem kapott...

Hogy mikor a csúfos válltörésem után gúzsban és padlón voltam, hónapokig fóbiában és elesetten, egy hónapig totálisan egyszál bal kézzel, akkor nap mint nap tartotta bennem a lelket, és erőt adott ahhoz, hogy bal kézzel is pötyögjem le gondolataimat és ne hagyjam abba az írást!

Hogy már évek óta én voltam az utolsó ember a társaságban, aki még filmes géppel fotóz, éspedig milyen intenzív szenvedéllyel és élvezettel, de nem volt pénzem digigépre, akkor ő nekem adta az övét... holott azt el is adhatta volna (hiszen nem tartozott az olcsó gépek közé), hogy belemenjen az ára abba, amit magának szánt venni régebb óta...

Hogy képes volt felhajtani egy 2 éve "kiment" mobilt a Vaterán, csak azért, hogy olyan mobilja legyen, mint az enyém!

Hogy ne kelljen a képeimet likvidálnom a gépről (kiírnom dvd-re) - mondván, hogy a képek nekem folyamatosan kellenek hol itt, hol ott -, képes nekem egy terrás vinyót hozni szülinapomra, hogy azon csak a fotóinkat tárolhassam...

Hogy mikor eltört hajszálvékony aranylemezből készült keresztmedálom, akkor legközelebbi "ünnepemre" azonnal vesz egyet!

Hogy megveszi azt a képet, amitől úgy elájultam a Cserépvárosban, és legközelebbi találkozásunkkor elcipeli magával!

Hogy soha nem járt koncertre, de engem elvisz a Loreenára, közös kedveltünk koncertjére egy kisebb vagyonért!

Hogy megtetszett és megvettem az Alkonyatot, erre ő megvette nekem az összes többi részét, hogy olvashassam minél hamarabb!

Hogy ha csak 2 napot lehetünk együtt egy kéthetes nyári szabadságon, akkor is ugyanazt a két hetet veszi ki ő is... Mert pszichikailag - számít!

Hogy tele van lakásomban minden az ő "keze nyomával", az őáltala kapott macska-, sárkány-, oroszlándíszekkel, száznál jóval több dvd-vel és sok-sok tőle kapott könyvvel!
Hogy mikor az első antológia, melyben verseim megjelentek, elkészült, ő ment el a főváros túloldalára térkép alapján, hogy átvegye a tiszteletpéldányokat!
Hogy ő tette lehetővé, hogy megjelenjen első önálló verseskönyvem!

Hogy hogy tud ekkora szíve és lelke lenni egy kis embernek, ezt ő maga sem tudta magáról soha.

Én köszönöm, hogy létezik ő nekem, hogy találkozhattunk... én ezt soha nem fogom tudni meghálálni a Sorsnak...

Négy év emlékére - neked

Négy év telt el, s mi még
mindig borzongva emlékezünk
a kezdetekre,
amikor még ésszel fel nem fogtuk,
akár tagadhattuk volna, hisz nem értettük,
mi ez és mi végre...

Csak valami megfejthetetlen,
gyöngéden erős ösztönnel kerestük
a másikat magunkban,
mert nem akartuk, hogy életünk
elmúljon csak úgy, a másik nélkül, máshol vagy
az égi csillagokban...

És volt kishitűség, bátortalanság,
bár éreztük sokszor, annyira sokféle
dolog, mi összevág,
meg azt is, hogy a másik számunkra
mégsem magunk ismétlődése,
hanem egy új világ,

mely remegő lélekkel keresi társlelkét
vagy lelki társát... rejtett titkait felfedezni,
perceiben élni,
mennyire kellett a szív mélyen elásott
varázsládikójából a bizalom kincseit
elővarázsolni...

S végre hittünk, hinni mertünk,
rég elsírt könnyeinkből közösen építettünk
mesés üvegpalotát...
Lásd, kedves, azóta is ép az üvegvár,
ott őrizzük a négy év minden tündöklő mosolyát,
csillag-pillanatát.