Írás, válság, írás és sok minden

Nem hittem volna, hogy ez is eljön. Évekig nem volt kedvem verset írni, elkerült az ihlet, úgy éreztem, már úgyis mindent megírtam, minek írjak, ráadásul pár kivétellel érdeklődés hiányát is nehezményeztem.
Antológiákban abszolút pénzhiány miatt nem tudok résztvenni, irodalmi oldalakról eljöttem, mert elvétve írtam újakat, az az egy, amiben mai napig vagyok, ott is előfordult, hogy fél évig sem küldtem be semmit...
Szóval leírtam magam.
Erre tavaly, úgy vagy három év után olyan október környékén elkezdtem "megtáltosodni".
Köszönhető annak, hogy felfedeztem a 4 szavasokat, illetve nem én fedeztem fel, hiszen zárt csoport. Valahogy egyszerre csak BENNE találtam magam. És ahogy szétnéztem, kedvem támadt. A fokozatosság szempontjából is jó volt ez... ezek a megadott négy szavak nem érces hangú lírai "költeményeket" igényeltek, csupán játékos, rímes, összefüggő versikéket, melyeket nem viszek költői, alkotási oldalaimra, itt azonban összegyűjtök, mert azért szeretek mindent teljes szívvel-lélekkel csinálni, ha már egyszer benne vagyok.
És ez, úgy látszik, kezdetnek nagyon megfelelt. Annak, hogy úgy érezzem, azért tudok én még írni!
Utána jött a verslistás fordulat, a macskás teljesítmény oklevelével. Szerintem nagyrészt ez, maga egy kis elismerés is hiányzott talán. Mint a gyereknek a dicséret. Ha megkapja, egyből nagyobb ambícióval lát hozzá, hogy kihozzon magából mindent, amit lehet. Ott már az emberek feladatokat, témákat kaptak, s ezek a témák tulajdonképpen a múzsa szerepét töltötték be. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, s mai napig sincs pályázat, verseny, feladat, melyet ne gyarapítanék részvételemmel. Még néha nyerek is.
Aztán azt már tényleg nem tudom megmondani, hogy kerültem egy 6 megadott szavas FB-oldalra, ahol jó kapcsolatba kerültem az oldaltulajdonossal, akivel régi ismeretségben is voltunk tulajdonképpen, csak lényegében azóta ismerkedtünk meg még inkább.
Itt már sokkal komolyabb, normális verseket lehet alkotni, a 6 megadott szóval. Lényegében már majd' 9 hónapja ebből a 3 forrásból nyerem az ihleteimet, ezek segítettek összeszedni magam, és a napi gyakorlások után érzem is a fejlődést. Itt már lehet irodalmat, költészetet kreálni.
Sokszor percek alatt születnek a versek, néha persze vannak nehezebb csoportok, melyekből nehéz úgy összehozni valamit, hogy spontánnak hassanak a felhasznált szavak.
Mindenesetre két kötetnyi verset ki tudnék adni. Na persze nem olyan vastagot, mint a Szívhang, mert olyat soha többet. A Szívhang terjedelme más költőknél 3 könyv anyaga, és mostanában azokért a kis víkonka verseskötetekért is annyikat kérnek, mint én azért a vaskos kötetért anno. Mármint az összes könyv negyedéért kb., mert a többi ajándékba vagy cserébe ment... végül is az egész nem volt túl sok.
Most viszont, ha kifogyok a listás feladványból, a napi 4-5 db négyszavasomat megírom, a napi 1-2-3 hatszavasomat is, akkor meg vagyok elégedve... Igen ám, de most a négyszavasok biztos üdülnek, mert gyakorlatilag egyedül játszom... ez elég elkeserítő, és így biztos nem fogom sokáig csinálni. Bár anno azt mondták, hogy már előttem pangott az egész, és akik ott voltak, hálásak voltak nekem, hogy fellendítettem az egészet. De hát a lelkesedésem azóta sem hanyatlott, nem hanyagolom el az oldalt, sőt, én vagyok az egyetlen, aki a magam -- néha tényleg nehéz, idióta -- szómegadásait is megcsinálom! Ezek már elvonási tünetek.
A hatszavas oldalas jó ismerősöm pedig gyászol. Hetek óta nincs mozgás nála.
Most ott is csináljam azt, hogy én adok meg hat szót magamnak, és meg is csináljam?
Valami kell, mert magamtól nem mindig jön téma.
Most úgy érzem, hogy megadták a kezdő lökést, aztán csináljam magamtól, ahogy tudom.
Lehet, az lesz, mert egyszerűen, ha időm van, kedvem van -- MUSZÁJ.
Ha hagyom elmenni a napokat, megint elkezdek "nem írni", mert minek.
Pedig anno "jó öreg" szponzorszerűségem megmondta, hogy egy költőnek MINDEN NAP muszáj írnia. Különben nagyon könnyű kiesni és többet nem írni.
A válságot mindenki elismeri, aki tudja, miről van szó. És a válságot általában ki is szoktuk heverni. Nekem nagyon sokáig tartott szerintem! A sok csalódás, "nincs szükség rád-érzés", letargia, depi, az átvertség, a hasznavehetetlenség érzése sokkal, de sokkal erősebb volt, mint az, hogy írnom kéne...
Mikor eddig eljutottam, mindig az volt bennem a következő kérdés, hogy MINEK? KINEK?
Pedig jól tudom: magamnak. És pont ezért kell jóban lenni magammal. Ha nem vagyok jóban magammal, lásd fenti felsorolás, a negatív érzetek, akkor meg sem próbálom az írást.
Ám nem szabad, most nem szabad abbahagyni!
Már nem valószínű, hogy olyan sok időm lenne. Muszáj írnom.
Azonkívül is úgy érzem, hogy hajtom a teendőket. Nincs kihasználatlan percem. Nincs napközbeni tétlenség, pihenés, ledőlés! Soha!!! Tv-nézés se, csak a napi 1-2 cucc hétköznapokon.
Ha nem gépezek, mert Szilvinek átadom, már rohanok és pótolom is a háztartási szükségleteket, munkákat, hiányzó dolgokat, a menőkéket, ügyintézéseket, s ha azokkal is megvagyok, akkor rajz, színezés, hímzés, olvasás. Ha kiteszem a lábam, vagy akár itthon is -- fotózom. Állandóan, mindent. Utána pedig feldolgozom, képtárakba rendezem. A Molyt is rendben tartom, sokan számítanak rám értékelések szempontjából. Részt veszek kihívásokon, olvasok néha gépben is, papírkönyvben is...
A fotókkal való elfoglaltság sokszor órákba telik, pedig rutinos vagyok. Mintha fizetnének érte!
De mindig is ilyen voltam. Két végén égettem a gyertyát. Nem lehetett kihasználatlan, üres percem, minden időmnek értelme kellett, hogy legyen. Mindenesetre sokszor érzem úgy, hogy kevés a 24 óra.
Biztos hülyeség, mondanák többen. Otthon van, miért nem pihen, akár fel se kéne kelni egész nap...
Hát nem. Én felkelek, ugyanúgy rendet rakok, beágyazok, rendbe teszem magam, persze mindenekelőtt a macskáimat látom el ezerrel egész nap. Nem maradhat el még itthon sem némi szemfestés, ha már rosszul vagyok a hajamtól, mosom vagy festem; mosok, varrok Danira, járkálok anyámhoz néha akár hetente kétszer is, írom a blogjaimat, versmegjelenés után azonnal küldöm a Poetra a következőt.
Igen, szeretnék kiadni. Pár antológiát néha megengedek magamnak, ami nem vág le nagyon. De évekig az se volt, most már jobban szükségem van rá mint sikerélményre, mint az evésre... De tudom, hogy addig nyújtózkodjam, míg a takaróm ér. Örüljek, hogy segítenek páran és nem vagyok hajléktalan, nem éhezem. A könyvkiadás luxus lenne, az meg nekem lelkifurdalást jelentene.
Pláne, hogy most egy fogam, amit fél éve fedeztem fel, hogy kb. lyukas, letört az oldala. Most már világos, hogy tényleg meglehetősen nagyon lyukas... és sajnos, benne van a pakliban, hogy bármikor elkezdhet fájni, onnan meg már rohadtul nem a könyvkiadás vagy írás fog érdekelni.