2015. december 29., kedd

Vonatjegyvétel emlékezésekkel

Ma felmentem vonatjegyet venni. A szigorúan félóránként járó 30-ashoz kigyalogolva, ui. az megy az állomás felé, és természetesen visszafelé is, mert akkor csak két jegyet használok fel. Ez van, mióta nincs bérlet.
Megvettem Pestre a jegyeket, holnap utazom reggel és majd csak jövőre:)), 2006. január 3-án este jövök haza. Ha minden jól megy.
Kicsit aggódom a sok cucc miatt és hogy most a változatosság kedvéért a bal hátamban van lumbágószerű fájdalom -- ez most már mindig így lesz? Valahol folyton fájni fog a gerinc környékén? Tévedés elkerülése végett én, magamra roppant kevés cuccot szoktam vinni. Csak fehérneműfélékből napnyi váltás, amúgy ha felsőből plusz kettőt rakok, már sokat mondok; s csak annyi van még, ami magamon van. Ott úgyis van szabadidőruhám, ha meg megyünk valahova, nem kell más, mint amiben jöttem, esetleg nyáron nyilván cserélve a felsőt.
Inkább az EGYÉB a sok. A piperék, pampucok, kütyük (mobilok, fényképezők, töltők, pendrájvok stb.), gyócceres "komód" -- és hát egy földig érő lidles táska színig becsomagolt ajándékkal.
De még eddig mindig elmentem valahogy... csakhogy az idő telik, és nekem sem volt mindig ennyi idült bajom.
Na, amúgy vettem az állomásban egy fitneszszendvicset, mert azt nagyon szeretem, és otthon rögtön be is faltam, mivel délután 2-kor már illő reggelizni, és a csaj, aki adta, végig tegezett, mintha csak kicsit lennék idősebb nála; ilyen még mindig előfordul ám.:) (4-5 éve még MINDIG, szinte MINDENKI tegezett.)
A buszmegállóban egy 30-as srác is úgy jött oda, hogy "bocs, de nincs véletlenül gyújtód?". Na.
Ezek csak érdekességként: öreg nyanya nem vén nyanya.:D

És még ösztönszerűleg, valószínű még az újdonsági hatása miatt észleltem a sok banyataligát. Három után szokás szerinti bekattanós hülyeségem következtében elkezdtem számolni. Hazáig 24 taliga került a szemem elé úgy, hogy egyáltalán nem kerestem szemmel, mert kettő között abszolút nem ezen járt az eszem.:)))
Ja, és ebből 11-szer férfi cepelte ezt az alkotmányt.:))) Ez is nagyon tetszett. 5-ször meg úgy cipelte férfi, hogy az asszony is ott volt vele. A maradék 8-szor nő húzta. Ezek érdekes mód bezzeg megmaradnak agyilag (pár napig), de a filmcímek már a film végére "kiesnek" az agyamból. Ezért le szoktam a véletlenül megnézett filmek címét írni, hogy tudjam, ha valakinek mondani akarom később, mit néztem. Így most is, mikor Istvánnal telefonáltam és beszélgettünk, hogy ki mit csinált, hát megkerestem a papírom, és elmondtam neki, hogy ja igen, a Terhes társaságot és a Most már elég!-et láttam tegnap, és már 3 előtt le is sikerült feküdnöm.

Emlékszem, hogy évekig mániám volt a hosszú munkahelyi buszutak alatt a kocsik rendszámát nézni. A 40 perces autóút alatt, mely átmegy a városon (és ugyanannyi vissza!) és úgy, hogy természetesen se itt, se ott nem csekély a forgalom, rengeteg rendszámot láttam, amelyekből mindig szavakat gyártottam. Muszáj volt, pedig néha olyan lehetetlen volt az a három betű... de mindegy. Valamire okvetlen asszociálni kellett a rendszámokról.:) Hogy egy példát mondjak: CWV. Ebből ki mit hozna ki? Én kihoztam a csivavát.:))) Szóval valahogy így.
Meg arra is emlékszem, hogy így, mikor dolgozni jártam, a napi buszozások alatt kb. 1 év telt el, míg az autók jelzését megtanultam. Olyan "setít" voltam ilyen szempontból, hogy az borzasztó, és ezen már csak azért is változtatni akartam, hogy bár gyakorlatban tök mindegy, mert még a biciklimet is 25 éve ellopták, de azért elméletben se legyek már annyira inkompetens az autómárkákkal kapcsolatban.
Régebben mindig mondtam, ha valaki rákérdezett valaminek kapcsán -- hogy milyen autó volt ez vagy az, ezé vagy azé --, hogy én színre megyek az ótóknál, nem márkára.:)) Ezen humoros egyedekkel rengeteget röhögtünk, és kiderült, hogy nem is vagyok egyedül.
Egy év alatt a jelzésekről tudtam, hogy mi az autó márkája.
Vannak ilyen hülyeségeim.

Most pedig a FB-on találtam egy képet:


...és eszembe jutott a vele kapcsolatos összes borzalom. Meg hogy azóta is szerepel rémálmaimban.
Istenem, tudom, nem vagyunk egyformák, őszintén irigyeltem mindig azokat, akik ügyesek voltak tesiórán, és le a kalappal előttük -- ezt leszögezem.
DE van saját véleményem, emlékeim és tapasztalataim magamról és a hasonszőrűekről... szóval nekem -- és tudomásom szerint is jó sokunknak -- kínszenvedés volt ez az alkotmány. Úgy globalice maga a tesióra is, de ha a szekrény jött, akkor vígünk volt néhányunknak, mint a botnak.
Akkoriban még nem voltunk olyan merészek, hogy NE csináljuk, ha kellett. Nem volt olyan, hogy ki lehetett állni! MUSZÁJ, kötelező volt csinálni valahogy! Tehát nekimentünk. Az más kérdés, hogy valaki SOHA nem lépte át azt a határt, hogy beparázva megállt a nekifutásból közvetlenül előtte. Van, aki soha nem jutott annál tovább, hogy max. rátérdelve felugrik.
Nekem néha sikerült talpra felugrani, de óriási drukk, félelem, rettegés volt bennem mindig. És csupán azért csináltam, hogy ne kapjak rossz jegyet... Mert így is borzasztó volt, hogy 6. osztálytól felfelé egyszerűen képtelen voltam kitűnő lenni e miatt a rohadt tesi miatt.
Tudom, tudom, testmozgás meg minden, húha, mennyire kell az, de mindezek ellenére mindig azon megy az ócsárlás, hogy milyen csenevészek ezek a mai fiatalok, holott ma meg már naponta van testnevelés... Akkor biztos jó sok haszna lehet. Szerény véleményem szerint akinek affinitása van hozzá, úgyis járhat ezerféle testmozgásra, szakkörre, mittomén, mire.
Nekünk még kettő volt anno hetente, de sokkal jobban féltem tőlük, mint bármilyen más tantárgytól.
Jó osztályzatot belőle csakis azért szereztem időnként, mert végeláthatatlanul maximalista voltam és gyakoroltam még otthon is -- de ami nem ment, nem ment. Pl. amihez karizom kellett. Fekvőtámasz, cigánykerék, egyebek.
Ez a szekrény is borzalmas volt. Ezt nyilván csak a tesiórákon tudtam gyakorolni, és mi tagadás, elég megszégyenülés volt ez a fél osztálynak, akiknek nem ment, azok előtt, akik el se tudták képzelni, mit nem lehet ezen tudni. Mert volt, hogy én is megálltam, volt, hogy feltérdeltem, de volt olyan is, hogy vittem a fele alkotmányt ugrás közben magammal, és legalább két rész zúgott le rám... Isssteni volt...:(((
Meg amikor kismacskaugrás -- hosszában állt a szekrény --, dobbantasz, elöl két kar segítségével elvileg talpra felérkezel a kezed mellé, s ugyanazzal a lendülettel két kar a szekrény másik végére, és elvileg!!! mire a sejhajod is átrepül, a kezednek már győzelmesen a magasba kell lendülnie, zárt lábbal kell földet érned.
Nekem volt, hogy az eleje sikerült, ami már önmagában szerintem vörös szőnyeget és harsonát igényelt volna, de a végén olyan gyönyörűen ott maradt a két kezem a seggem alatt, hogy ihaj. Én meg pofával lefejelve előre, bele a szőnyegbe... Orrvérzés, fogtörés, volt ott minden.
Érdekes, mi még csináltuk. Amit a felnőtt mondott, nem volt apelláta. Nem volt felmentés, kiállás. Azt akkoriban úgy nevezték, hogy hiszti... pedig rohadtul nem az volt. Pánik, rettegés, sokk, stressz, fóbia, frusztráció, komplexus -- na, EZEK igen; de nem hiszti!
Volt néha mentő, ez az, de KELLETT. Mégsem voltam kitűnő 6.-tól, pedig még apám mászókötelet is gyártott, és csinált kampót az akkor még gerendás lakásunk konyhájába, hogy megtanuljak kötelet mászni. Meg is tanultam, mert belepusztultam, hogy kettest kaptam belőle. Hát b@zmeg, nehogy tornából bukjak már meg, mikor amúgy meg kitűnő lehettem volna!... Megtanultam kötelet mászni. Jelentkeztem javításért, és kaptam egy ötöst. Pedig rohadtul nem tudta senki, hogy csupán a lábaim miatt tudtam felmászni, nem a szar karizmom miatt! Amihez kar kellett, az nekem nem ment. Pedig fekvőtámaszt is lehetett otthon gyakorolni, éjjel-nappal. Mégsem tudtam egyetlen fekvőtámaszt sem megcsinálni soha életemben sem, ha vért izzadtam, sem. Ilyen gyenge karúak voltak a nők a családban.
Szilvinek a kötelező úszás miatt erősebb a karja, de kötelet pl. ő sem tudott mászni, és a szekrényt is utálta. Cigánykereket sem tudtunk soha. A gyűrűn mindent megcsináltam onnantól kezdve, ha valaki lógásból feltolt, hogy könyékben fel legyek húzódzkodva. Emiatt max. a 4-est érhettem el a gyakorlatból... hiába ment gyertya, darázsfészek, minden lósz@r.
De a Szilvi korosztálya már meg merte tenni, hogy osztályozás abból, amit nem tudok? Oké, tessék beírni az egyest! Én még ezt nem mertem megtenni, nem azokat az időket éltük. Minket fegyelmeztek otthon. Nem mindig udvarlással... Mondom mindezt úgy, hogy én globalice szép gyerekkorra emlékszem. Azért kaptunk is...
Na szóval, ez a szekrény is előhozta a "szép" emlékeket.
Természetesen nyilván van egy csomó ember, akinek a tesiórák voltak a kedvencei. A sportosak, a tornászok, az ügyesek, izmosak. Nem lehetünk egyformák. De nekik más tantárgyak voltak rémálmaik témái. És nem vagyok benne biztos, hogy erőltetni kell azt, ami nem megy.
Szerintem a tesitanároknak van, kell lennie olyan szemüknek, hogy fel tudják mérni, melyik gyerekkel lehet valamit kezdeni, és akivel az istennek sem, azt nem kéne erőltetni. Csinálja meg mindenki azt, amire KÉPES. Tegye meg mindenki azt, amit megtehet. Ez minden másban is így kéne, hogy legyen!
Az erőltetés, a rengeteg kudarcélmény csak megutáltatja az emberrel a dolgokat. Csinálják, akik szeretik.
Mint ahogy énekből sem kell okvetlen énekelnie annak -- szerencsére vannak iskolák, ahol ezt már belátták! --, akinek nem adatott hallás és/vagy hang. Nekem pl. OTT nem volt problémám. De voltak emberkék, akik beíratták az egyest inkább, mert belehaltak volna az éneklésbe...
Szilvi mesélte, hogy az ő osztályukban a fiúk szinte összese, gimiben pláne, beíratta az egyest.
DE nem kellett, hogy ezt válassza. Azt mondja, el lehetett prózában mondani az éneket, s az elméletre is lehetett szövegben válaszolni. Szilvinek borzalmasan nincs hangja és hallása, és egyszer mégis odáig vetemedett, hogy énekelt szegény az ötösért. Azt mondja, iszonyat volt hallani a saját borzalmas hangját! Viszont megkapta az ötöst!
Így kellett volna tornából is: a küzdést, szorgalmat értékelni, nem azt, hogy nem születtem tornásznak.
Szóval készségtárgyak miatt legalább úgy fél évszázada úgy gondolom, nem kellene lerontani a rohadt bizonyítványát az embernek.
Egyébként volt az én időmben is egy olyan szabály -- hogy írott vagy íratlan, nem tudom --, hogy CSUPÁN készségtárgy miatt nem lehet valaki 4,9! Ezért MUSZÁJ volt 4,8-at csinálni, mégpedig -- és erre is kristálytisztán emlékszem! -- úgy, hogy egy olyan főtárgy, amiből, mondjuk, 4,7-re állsz, MÉGISCSAK leviszik 4-re. Ehhez már bármilyen indokot ki lehet találni! És akkor senki nem mondhatja, hogy tesi miatt rontották le a bizonyítványt...

Mivel most sokáig nem fogok írni, ezzel az eszmefuttatással zárok egyelőre, aztán majd jövő év elején vissza fogom datálni a holnapi naptól kezdve az eseményeket.
Előre is mindenkinek boldog új évet kívánok!:))

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése