Más is átértékel...

Szerda este 6-ig nem történt semmi, csak az aggodalom, hogy hát mi lesz akkor azzal a nyüves igazolással. Bár tudom, hogy szerencsém volt ezzel, hogy nem nyaral a cég, pedig oktatási, meg a megbízhatósággal sem volt még soha semmi probléma. Ez megnyugtatott azért, de már kezdtem aggódni, mert tudom, hogy csak a holnap délután még, ami alatt beadhatom a "hiánypótlást" (ami konkrétan szikrát sem volt hiány, ezt inkább bürokráciának hívják), ha nem sikerül, akkor a jövő héten már megint csak macerás lesz, mert hét közepén ünnep lesz, aztán meg szerintem le is jár a felülvizsgálati igazolási idő.
De estefelé 6-kor jött a telefon, hogy elkészült a papír, és Éva el is hozná.
Így is történt, pontban fél 7-kor megszólalt a kaputelefon, és megérkezett a megmentés.
A konyhában ültünk le, ahol folyamatosan beszélgettünk este 8-ig.
Eleinte az eredendő témát beszéltük meg, hogy mekkora különbségek vannak az eddigi, pontosabb és egyben humánusabb önkormányzati eljárások és a mostani kiszámíthatatlan, ám rideg, bürokratikus akciók között. Hogy az ő jóvoltukból ezzel a csekély fht.-val együtt járó nyugdíjasbérlet-vásárlási lehetőség is már harmadik hónapja megy a vakok javára.
Mondta Éva, hogy egyenesen a NAV honlapjáról töltötte le a sablont, minden kritériumnak megfelel, NEM Alkalmi munkavállalói nyilvántartás a címe, hanem Egyszerűsített munkaszerződés, de egyébként ugyanazokat a napokat vezette rá ugyanazzal az aláírásokkal és pecséttel... --így, mivel egybefüggően csak 5 munkanap lehet, és egy hónapban csak szigorúan 15 nap -- itt meg 32-ről van igazolás, így 8, azaz nyolc lapra ment rá az egész cucc. Mondta, hogy ha így is bactatnának, akkor csak nyugodtan kérjem a panaszkönyvet, azaz azonnal és felháborodva a felettesüket... hát biztos csak van nekik is.
Ezen túlmenően gyerekkortól kezdve őskori családjainkról beszéltünk, 30-egynéhány év óta meghalt apáinkról, arról, hogy ő is annyi évesen lett özvegy végül is, mint az én anyám... 53 évesen.

Ő is nagyon átértékelte azóta az életet. Az ember bármikor, bármikor meghalhat. Kimúlhat e világból. S kész, vége. Szinte seperc alatt -- egyik nap még semmi baj, derűs és optimista minden, szép az élet; másik nap a sors egy tollvonással keresztülhúz mindent. Visszavonhatatlanul. És akkor mi van? Az ember nem viszi magával a sírba azt, amije van...
Csakis az életben lehet jót tenni, segíteni, visszacsinálni semmit nem lehet utólag! Sajnálni lehet azokat az embereket, akik életük folytán mindig elégedetlenek, a sz@r is ízetlen, sóherek, csak güzülnek és raktároznak. Miért is? És közben nyugodtan alszanak -- afelől legalábbis, hogy hány embernek (állatnak, jótékonyságiaknak stb.) lehetnének segítségére...
Hát a témáról jócskán eszmefuttattunk, tökéletes egyetértésben.
Közben Szilviék is hazaértek a Tecsóból -- mostanában gyakori látogatók ott, hiszen iskolakezdési beszerzés zajlik...