Ötholdas Pagony

Ez itt végül is a 20-i történések folytatása...

Szerintem én még életemben nem voltam itt akkor sem, amikor Jubileumi játszótérnek hívták. Mindig kiesett az életteremből, mert ha az ember a Nagyerdőre megy, általában meghatározott a célja: állatkert, vidámpark, csónakázó-tó, Békás-tó, a sportpályák, az ezeken a helyeken történő rendezvények, vagy éppen egyetem, klinikák, gyógyfürdős orvosi ellátások és kezelések tömegével, vagy (aki szereti) strand és Aquaticum. Úgy meg külön, hogy csak játszótérre megyünk busszal-villamossal, olyan valahogy sosem volt.

Általában egy-egy állatkert vagy hasonló után nem igazán fér bele játszótér, mert önmagában is elég hosszú távú a program gyerekkel.

No, most bekövetkezett, hiszen mint előzőleg írtam, Bencust a virágkocsi-bemutató nem hatotta meg, mivel elhangzott még otthon a játszótér szó, egyedül az motiválta a gyereket...

Úgyhogy menni kellett, otthagyva a jó kis vaskos belépős helyünket. De legalább így megismertem a Pagonyt, és bár kapuval zárható és kerített, hatalmas terület, modern és különleges felszereléssel, ám itt legalább nincs belépő.

Bencus követhetetlen volt hangulatilag egész nap. A nyűglődés, "sz@r is ízetlen" kedv jellemezte. Hol éhes volt, hol szomjas, egy játéknál 2 percnél tovább nem bírta, fotózni alig lehetett, mert képtelenség volt rábírni, hogy egy-egy jópofa játékrésznél ott maradjon -- naná, hogy csakazértse! --, úgyhogy sok fotót kellett utólag elhajítani a vakok javára, de azért mégis rendesen készültek fotók mennyiségileg, ha már ott vagyok.

Furcsán jellemző volt itt fény szempontjából a hatalmas kontraszt, emiatt sok kép tényleg csak házi használatra alkalmas, de az nekem prímán megfelel. Csak míg pl. a virágkocsiknál pazar, éles, színtelített képeket lehetett készíteni megfelelő fényszögből, itt nem, mert ugye, az árnyékos részek és a verőfény folyamatosan váltották egymást; s ezt még tetézte, hogy Bencus futkosott ide-oda. Mire beállítottam mindent és exponáltam (nem szoktam lazsálni pedig!) -- né' má', gyerek meg sehol a képen... ésatöbbi.

Bencus zohorált, mert rengetegen voltak. Igen, csodák csodája, más gyerekek is ellepték a játszóteret, milyen hihetetlen! Én mondtam előre nekik, hogy ez elég hülyeség, hiszen pont ünnepi alkalmakkor tömve lesz a játszótér -- de már késő volt. Így aztán hol az volt a baj, hogy mire Bencus meggondolta és odament egy játékhoz, már másik 2-3 gyerek is felrohant rá sokkal bátrabban, akkor Bencus nyafogva visszaporoszkált.
Voltak itt padok is, bár ritkán találtunk árnyékban lévőt, de nem lehetett leülni, mert Bencust oda kellett kísérni a játékhoz. És ez nem elég, hanem végig ott állni mellette. Hót fáradtan gyakorlatilag végigácsorogtuk a játszóterezést, mert ha nem mentünk oda vele a játékhoz, ő se ment; s felváltva hol nyűglődött, hol dühöngött, hol nyekergett, hol következett a tág kívánságlista: éhes vagyok, szomjas vagyok... Szilvi egyébként külön kis hűtőtáskában legalább 6 félliteres flakon teát cipelt magával, ezzel nem is volt gond. De miután a Jó reggelt! nevű, gazdag rosttartalmú négyes keksz elfogyott, a gyerek még mindig éhes volt! (Én, ha egy ilyet megeszek, majd' egy napra elég...)

Ettől függetlenül, ha néha kedvére való volt a helyzet egy-egy játéknál, csúszdánál, várnál vagy házikónál, akkor voltak Bencusnak azért jó pillanatai is, hálisten. Itt például "átöleltem" előbb egyedül ezt a nagy fát. Utána ő is akarta, és megmutattam neki, hogy kell, meg megpróbáltam elmagyarázni, hogy az miért jó.:) Mert például hátha megnyugtatja a nyűgös és ingerült kisfiúkat...

A furcsa nyűglődős-hisztis hangulatot azért emelem ki, mert ennyire ilyen nap még nem jellemezte ilyen hosszan -- visszaemlékezve pl., hogy május 1-jén az egész napos állatkerti programnál milyen áldott jó gyerek volt.

Itt is jól elhúzódott az idő, én hamarabb célozgattam rá, hogy menni kéne, mert megint útlezárások és forgalomelterelések lesznek, bajok lesznek a hazamenetellel, de hát falra borsó.

Még a villamos előtt összekapirgáltam egy-egy fagyiravalót mindnyájunknak, persze Bencus itt is annyit hisztizett, hogy nem tudtuk megfejteni, mi nem jó neki, de semmi nem volt jó, pedig már színes cukorral is megszórattam a fagyislányokkal a fagyiját, de akkor még jobban verte a huppot... aztán már én is kiakadtam; mondtam, hogy na, részemről ennyi volt a bajforrás kíméletes orvoslása; oszt jól elkáromkodtam magam.

A fagyievésnél valamelyest rendbejött a hangulat, és a villamosnál is szerencsénk volt, mert kaptunk ülőhelyet -- hiszen az emberek még mindig itt szálltak le leginkább, így volt hely --, no de örömünk nem tartott sokáig, mert a Simonyi út közepén, a Honvéd utcánál leszállították a jónépet, mondván, hogy végállomás. És akkor elkezdődött a forró járdán való tömeges poroszkálás, még véletlenül sem lehetett szétszóródni, nem volt lehetőség, amerre néztünk, mindenütt rendőrök, kordon és lezárások. Ahogy a Kálvin térhez közeledtünk, ott szintén rendőrök állták el az utat, és szintén csak egyfelé, jobbra lehetett gyalogolni, a Hunyadi utcán lefelé. Forgalom leállt, tömeg mindenütt. Szerintem ekkor készültek a Bem téri zászlólevonáshoz vagy hasonlók. Ez a kilométeres, tömeges gyaloglás az iszonyat hőségben olyan háborús tömeghajtós hangulatot idézett elő bennem...

Majd végre a Déri térnél már oszolhattunk, hála a jó istennek!

No, innentől kezdődött élesben a dilemma, hogy hogy a fenébe is jutunk haza. Megy-e valamilyen jármű a Tócós felé, és honnan indulnak -- mivelhogy átszelő forgalom nincs, az tuti. Mindegy, a legrövidebbnek tűnő utat céloztuk meg gyalog, bár fogalmunk sem volt, hogy fogja bírni a gyerek. Ugye, gyerekkocsit már nem használunk, felemelve vinni meg nem bírjuk! Ehhez képest itt már nem volt nyeszergés, csodálkoztam is, hogy az egész naphoz képest milyen "jó gyerek" lett, csendben bírja a strapát.

Egyszerre csak azt láttuk, hogy az EJK-val szembeni megállónál várják a buszt. Forgalom egy szál se, úgyhogy szabálytalanul átmentünk oda. Kiderült, a többi ott ácsorgó ember sem tud semmit, jön-e egyáltalán valami vagy mikor. Aztán egyszerre csak elkezdett özönleni a forgalom, és hurrá, megjelent egy 22-es busz is -- Szilvi még azt is kiszúrta, hogy ugyanaz a sofőr vezette, akihez kora délután szálltunk fel minden bizonnyal ugyanerre a buszra. És ráadásul hely is volt, meg klíma is! Esküszöm, úgy megkönnyebbültünk, és úgy örültünk, mintha megnyertük volna a lottóötöst!

A Segner térnél még leállítottak egyszer minden forgalmat, de csupán azért, mert szinte az összes virágkocsi akkor vonult át ott a stadion felől a Petőfi térre, készülődvén az esti főutcai felvonuláshoz!

Ennek roppant örültünk, a klímás buszból ülve végigszemlélhettük a komótosan haladó virágkocsikat -- ez azért sem volt kis élmény, mert ugye, Szilvi és Bence nem nagyon láttak belőlük, hiszen a stadionban nem volt hajlandó a gyerek végigjárni őket, így Szilvi sem láthatta a kocsikat. Most pedig egy-egy futó pillantás erejéig mégiscsak élményt jelenthettek számukra is a virágkocsik.

A Derék utcától már csak negyedóra gyaloglás volt hátra hazáig, s érthetetlen módon, bár megszokottan a gyerek felélénkült, és végigrohangálta -- 10 méterenként oda-vissza! -- az egész utat hazáig...

Mindent összevetve nagyon fárasztó, néha idegesítő, izgalmaktól sem mentes, de szép és tartalmas napunk volt.
És az én helyzetemben pedig pláne ennél jóval kisebb horderejű élmények, pozitív dolgok miatt is nagyon hálásnak kell lennem.