Mint áldozat...

Az évek óta internetező embernek sajátjává, részévé válnak azok a dolgok, melyeket az interneten ő hozott létre. Míg megvannak, még az érzés sem érinthet meg, milyen is az, ha egyszer nem találom. Én viszont már tudom... olyan, mintha magamból vesztettem volna el egy darabot... S mindez kivételesen esetleg nem azért, mert én ennyire béna vagyok, hogy elszúrtam dolgokat, nem is dilettánsságom miatt - mert már azért 5-6 éve internetezek, ami véletlenül nemcsak levelezést és böngészést jelent -, hanem azért, mert mások erre szakosodnak. Nevezetesen arra, hogy bejussanak egyes emberek adattárába és szétzilálják a többszáz címből álló postafiókját, szívfájdalom nélkül szétküldjenek a nevében baromira fontos hirdetéseket. Ennyi a céljuk - a következmény persze egyáltalán nem érdekli ezeket a szemeteket. Ezáltal ui. persze legtöbb helyen kizárnak spamként, és ha a barátoknál vagy gyakori levelezőtársaknál nem is, de esetleg 60-80 helyen égek, mint a rongy, mert olyan címeket is tartalmazhat a címtáram, amellyel életemben egyszer vettem fel a kapcsolatot, hivatalos helyek, ügyfélszolgálatok, szolgáltatók, intézmények... vagy olyanok, akikkel már egyáltalán nem tartok semmilyen kapcsolatot... de esetleg ezek bár égetők és megalázók, de még mindig ez a legkevesebb.

Kicsit több ennél, hogy a szolgáltató lép és zárolja a postafiókot, melyből esetleg folyamatosan igen fontos dolgokat várok naponta többször is. Ez még mindig csak egy kis bosszúság a többihez képest, hiszen az e-mailcím alatt futó több éves munkákat, netán egy ember jó párszáz összegyűjtött versét és prózáját tartalmazó blogot, vagy többszáz bejegyzést és képet tartalmazó "naplót", netán egy többezer fotóból álló sokmappás képtárat - amelyet nemrég bővítettem sokszorosára eurókért - veszíthet el egyetlen pillanat alatt, egy szemét hekker miatt.

Furcsa, megsemmisítő érzés, mintha meglopnák az embert. A fullasztó tehetetlenségérzés, az "én nem csináltam semmit" megaláztatása, s az az érzés, hogy hirtelen el lett vágva minden kapcsolat. Hiszen ki az, aki megjegyzi az e-mailcímeket? Jómagam maximum 6-8-at, ha biztosra mernék mondani.

Ez történt pénteken, ráadásul a munkahelyi gépemen! Nagyon sürgős melóm volt, wordos szöveggondozás és korrektúra, amelyet első tördelthez alapállapotba kellett hozni délre. Így csak háttérben volt megnyitva a postafiók. Néha ráállok ilyenkor az egérrel a postafiókra a tálcán, és az ott feltűnő szám alapján látom, kaptam-e e-mailt. Feltűnt egy ilyen alkalommal, hogy a legutolsó - max. 1 órával azelőtti - ránézésem óta 46 mél jött! Egyből sejtettem, hogy baj van...

Mikor megnéztem őket, fogalmam sem volt, mi az... mindet a Mailer Daemon küldte, ezek voltak azok a címek, amelyek már nem éltek, tehát "visszajött" vagy nem ment el a spamszemét.

A nap hátralevő részében úgy lézengtem, mint gyerek, akinek elvették a játékját, bár szerintem annál nagyobb tragédiaként éltem meg. Ráadásul úgy tűnt, hogy a nálam szakértőbbek is tehetetlenek és nem tud senki segíteni. A válaszolgató ismerősök több részre oszlottak: volt, aki jóindulattal figyelmeztetett, hogy ilyeneket küld a címem, tudjak róla, futtassak le egy vírusirtót. Laikusabbak megírták, hogy köszönik, de jobban örülnének, ha mást küldenék. Volt, aki humorosan kikérte magának, hogy bocs, de nem tud vele mit kezdeni... Még ezer szerencse, hogy nem valami Viagrát vagy hasonlót küldtem szerteszét, csak valami laptopról zengedeztem ódákat...

Altatóval feküdtem le, pedig nem szoktam, de tudtam, hogy csak vergődnék egész éjjel, hiába vagyok egyébként a héttől már hullafáradt.

Röpködtek a fejemben a gondolatok, hány helyen vagyok ezen a címen bejelentkezve, szinte össze sem bírtam szedni. Hogy miket kell egész hétvégén megcsinálnom: új cím, más jelszó nyilván, minden e-mailcímemnél; megírni, ahány ismerősömnek csak meg tudom keríteni a címét, egy csomó embernek iwiw-en tudtam üzenni. Egyik mélcímemnél sem volt lista, mivel ebbe az elveszettbe voltak irányítva a cuccok...

Hihetetlennek tartottam ugyanakkor, hogy értelmetlen volt ennyi év ennyi munkája. Órában ki sem mertem számolni, mert féltem, a guta üt meg.

Másnap, szombaton délelőtt abszolút remény nélkül elpanaszoltam fiamnak a problémámat. Csupán azért, hogy ne kelljen a nehéz terhet egyedül cipelnem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy majd ő segíthet nekem ebben! Lemondtam mindenről, és meg is esküdtem magamban, hogy soha, de soha nem csinálok semmi maradandónak szánt dolgot a neten; sem képtárat, sem blogot, sem versgyűjteményt, semmit. Sőt, talán írni sem fogok, egyáltalán. (Jól kitoltam volna a világgal.:)))

Dani fogta, és saját gépén megkereste a Googlén a helyet, időnként bejött hozzám adatokat kérdezni. Szerencsére mindig jó angolos volt, így neki nem volt gond megérteni a hosszú, tömör szövegek lényegét.

Végén átmentem, és együtt csináltuk tovább. Szürkeállományom minden sejtje igénybe volt véve, amikor "könyv nélkül" kellett visszaemlékeznem egy csomó dátumra, néhány címre és adatra!

Mikor csináltam a gmailfiókot, ki adta a meghívót, én adtam-e, hányat és kiknek, soroljak fel néhány sűrűbben használt címet, címkék voltak-e, milyen dolgok mentek róla - blogok, hány, milyen címmel, mikor lettek nyitva; képtár, mikortól vagyok kapcsolatban a Picasával, új postafiók megadása, telefonszám megadása, arra jelszó érkezik, amely beírásával folytatható a kommunikáció - telefonos jelszó után link érkezik a megadott új mélcímemre, amely rákattintásával talán megnyitható lesz valami... írják is, hogy 24 órán belül esetleg talán.

De mint kiderült: miután mindezeket végigjátszottuk, rohangáltunk a két gép és két szoba közt mobiltelefonnal - felkínálta a régi címemet, és figyelmeztetett új jelszó megadására. Megtörtént - és tarararam! Megnyílt a fiókom!! Istennek, Daninak és a Guglinak hála. Egyből kipróbáltam: szézám, tárulj - és megnyíltak a blogjaim és a képtáram is!

A fiókom tetején viszont még mindig ott virít piros keretben a figyelmeztetés:

Figyelmeztetés: A fiókjához valószínűleg ebből az országból fértek hozzá: Kína
(163data.com.cn:123.53.77.69). Részletek és preferenciák megjelenítése |Mellőzés

Hát, mi tagadás, úgy éreztem mindezek után, mintha szenet lapátoltam volna. Ha csak levelezésre használtam volna a fiókom, könnyebben feldolgoztam volna. De ez így, szerintem, éveket vett el a szívbajos életemből... őrizkedjek és védjem magam a stressztől és sokkhatásoktól - mondták a kardiológián. Na, peeejtye!

Az ember, míg nem vele történik meg valami, addig azt hiszi, ilyen csak másokkal történhet, velem nem. Hát ez nagyon nem így van. Velem is megtörténik és megtörténhet minden...

Mindenesetre, isten bizony, semmi bajom a kínaiakkal, ez bárhonnan is jöhetett volna, hackerek mindenütt vannak. De óhatatlan lesz ezentúl, ha kínai kajáldába, boltba lépek be, mindig eszembe fog jutni, és talán kissé ferde szemmel fogok nézni...