Klimt, Hervé, Botero - és karácsonyi vásár

Másnap, december 5-én vasárnap - már csak ketten - a Szépművészeti múzeumban voltunk, ahol kombinált jeggyel megnéztük a Nuda Veritas (Klimt és a bécsi szecesszió kezdetei) c. kiállítást, és vele együtt láthattuk Lucien Hervé fotóművész és Fernando Botero kiállítását.

Nekünk jó három és fél órát vett igénybe - igaz, mi tényleg nem szoktuk elkapkodni: úgy nézünk kiállítást, ahogy kell. Nem futva, rohanva, csak hogy kipipálhassuk: ezt is láttuk. Ha már ott vagyunk és fizettünk érte nem keveset, ráadásul eleve azért mentünk... - tehát rendesen látni akarjuk.

Lucien Hervé nagy hatást tett rám fotóival, lenyűgözött azzal, ahogy megkomponált egy-egy képet, tökéletesen értettem, mit és miért úgy fotózott. Szóval nagyon érdekes, hatásos, ütős fotók voltak kiállítva, magával ragadó volt.

A Nuda Veritas alapjaiban végül is mindkettőnknek tetszett, bár rengeteg anyag volt, és valamennyire mindent végignéztünk, nyilván lehetett szelektálni bőven, hogy hol kell ácsorogni, hol pedig nem igazán. Aki csak Klimtre készül fel vagy főleg őrá, annak szerintem csalódás. Mi viszont hallottunk már véleményeket, hogy lényegében a korszakról szól. Klimt festményeiből nagyon keveset láthattunk, inkább vázlatai tömkelegéből állt ki az a rész, amivel - tulajdonképpen a nevével - "eladták" a kiállítást, s még mellette a bécsi szecesszió néhány képviselője szerepelt. Összességében jó volt, bár kevésbé hétpróbás kiállításjárók esetleg meg is botránkozhattak volna imitt-amott, mint tették is sokan anno a munkásságuk idején.

Botero a végén felvidámított, igazán derűs hangulatot sugárzott a végére már épp jól elfáradni készülő emberfiának. Ráadásul sok macska és kutya volt a képeken!:) Na meg a tömérdek eltúlzott kövérség ábrázolása is jót tesz az ember önbizalmának...:)))

No, viccen kívül, Botero képei valóban a fenti hatást keltették bennünk, a naiv festészetre emlékeztettek a művei, és végigvigyorogtuk az egészet. Alapjában véve azonban hihetetlen és furcsa lett volna, amennyiben már nem hallottunk volna róla és nem láttunk volna már olyan sok mindent kiállításilag.
Szerény és amatőr véleményem szerint ha csak ezeket a festményeket nézzük, konkrétan, amit és ahogyan én láttam: anatómiailag totálisan aránytalan, irtózatosan dagadt pucér, formátlan emberi testek, kifejezéstelen, csúnya, teljesen egyforma, unott arcokkal; semmi árnyék, semmi arány; anyám! - valami döbbenet volt elhinni, hogy ezt értékelik és kiállítják; viszont mint írtam, már sok mindent "bevettem" életemben és megtanultam nagyon sok mindent tolerálni. És meggyőződésem, hogy tudott volna ő "normálisan" is festeni, ha akar - pl. szobrait sokkal, de sokkal jobbnak vélem -, csak egyszerűen ő maga ezt választotta stílusának, önkifejezésmódjának.

Összességében nem az ábrázolásának visszataszító volta és részletei adták a konzekvenciát, hanem érdekes módon inkább a derűs színek, az itt-ott fellelhető humor és az undort keltően, elefantizmusosan dagadt pucér testek okozta nevetségesség dominált, s mindez szinte megvidámította az embert...
Na, ennyit a magam amatőr véleményéről.

Ezután, ha netán nem lett volna elég a múzeumi séta, még kimentünk a Vörösmarty térre a karácsonyi vásárba. Nem vettünk semmit, csak szétnéztünk, fotóztam párat. Iszonyatos tömeg és tolongás volt, meg jó hideg. A nagy fenyőfánál megnéztük a betlehemet, a környező utcák díszkivilágítását, egy darabig hallgattuk az - a minden utcai programnál, bárhol jelenlévő - indián zenészeket. Isteni kajákat láttunk sok-sok pecsenyésnél, fantasztikus illatok terjengtek, népi zenekar játszott színpadon, a Vörösmarty tér valamennyi oroszlánján nagyrészt gyerekek "lovagoltak" (oroszlánogoltak?), és még a tavalyi elefántkiállítás egy aranytagja is ott tündökölt a tér sarkán. Fuvolás lányka produkált fagyott ujjaival szép zenét; és rengeteg gyerkőc kapott színesen világító cicafület a fejére. István nekem is felajánlott egyet:)))), aztán szerencsére nem erősködött nagyon...