Hímeztem macskát

Gyerekkoromban anyám és nagynéném megtanítottak mindenféle kézimunkára. Hímeztem, kötöttem, horgoltam, subáztam, tuniszi horgolást csináltam (egy darab horgas kötőtű az eszköze).
Már ovis koromban volt egy doboz kész kézimunkám, emlékszem, ezeket egyszer valamilyen apropó kapcsán bevittük az oviba, rajtam kívül még egy másik lányéi is bekerültek, és ott egyenként végignézegették őket, nagy örvendezések közepette. Emlékszem, hogy büszkék voltunk a másik lánnyal, hogy mi ilyesmit csinálunk.
Az alatt a felnőtt korszakom alatt, míg úgy dolgoztam, hogy mellette itthon is állandóan kénytelen voltam dolgozni majd' minden hétvégén és szabadságaim alatt is, és volt is mit, ez idő alatt nyilván nem fért bele a napomba, de emlékszem, gyerekeim kiskorában pl. a kötős korszakom volt, amikor dupla számjegyű pulóvert kötöttem a családtagok és magam számára; munka és család mellett is.
Felnőttkoromban rendeltem egy bajai népművésztől postán egy sárközi szettet: drapp színű filcen egy előnyomott díszpárnát, egy faliképet és egy asztalterítőt tartalmazott a hozzávaló 3 színű fonalkészlettel, színmintával és a fonalakkal stimmelő háromféle színű, előremintázott és szabott filcanyaggal, amelyeket a hímzés végeztével kellett keretező szegélyekként rájuk varrni. Már csak a díszpárna fele volt hátra, amikor is annyit költöztünk, hogy a legutóbbi óta nem találom a csomagot. Pedig meg kell hogy legyen valahol... csak olyan zsúfoltan vagyunk, mióta Szilvi komplett háztartással beköltözött (és azelőtt sem laktunk szellősen...), hogy képtelen vagyok megtalálni. Ezeket nem hímeztem folyamatosan, évek is kimaradtak, és nem is hittem volna, hogy nyugdíjas koromig egyszer lesz annyi időm, hogy fogom tudni csinálni (bár még dolgozhattam volna inkább, mondjuk...). Ráadásul a szemem is nagyon vacakol már jó tizenéve, és nem csupán annyira, hogy kell pár dioptria és kész. Épp az, hogy nem csak annyi... hanem idült szemfenékgyulladás... fokozott szemnyomás és szemszárazság, melyeket folyamatos szemcseppezésekkel vagyok kénytelen elviselhetővé tenni. Szemüveg nélkül, mióta 3. éve rádöbbentem, hogy már nem jó a rohadt drága utcai szemüvegem, nélküle is jobban látok... viszont nem tudok miből szemüveget csináltatni. (Már akkor sem tudtam, mikor még dolgoztam, és fogalmam sem volt, hogy nem egészen 1 év múlva le fognak építeni...) Na mindegy, erőltetjük, míg bírjuk, mert látni muszáj. El nem tudom képzelni, mi lesz velem szem nélkül... az írás, az olvasás, a rajz, a képmaceráim, a kézimunka, a számítógép... jaj.

Mióta Margónál jártam, újra rámtört a hímzési vágy, szép gobeline-jeit látva. Elkezdtem keresni a sárközi garnitúrát, de nem találtam, pedig tudom, hogy ott még van egy fél díszpárna!
Elmeséltem ezt Istvánnak, aki az ilyen infókat jól el szokta magának raktározni. És hát jött a karácsony... amikor is, mint már beszámoltam januárban, kaptam tőle egy kisebb és egy nagyobb keresztszemest, a hozzávaló összes tartozékokkal együtt.
Itthon még beszereztem apránként néhány plusz tűt, tűbefűzőt (mert képtelen vagyok anélkül befűzni), és olyan két hete elkezdtem a kisebbik munkát. Napi 2-3 órát tudtam kézimunkázni, de mintha mindig ezt csináltam volna! Nagy lelkesedéssel és vehemenciával vetettem bele magam, nagyon élveztem. Mindennek csak a látásom és a gerincem-hátam fájdalma vetett gátat, különben nem bírtam volna szinte abbahagyni.
Voltak dolgok, amiket még nem csináltam, pl. a kontúrozás, de semmi gondot nem okozott; vagy a francia csomó, ami kissé bonyolult, és böngésztem kicsit a netet is, hogy hogy a fenébe kell azt... de érdekes, józan parasztésszel minden elsőre összejött és sikerült.

Szóval íme, a színminta és a csomag fedőlapja, hogy az ember lássa, mi sül ki a dologból, majd ha végez:

...és íme a kész eredmény a hímzőkeretben, és anélkül: