A mai nap apró öröme

Nem tudtam, hogy ha a Facebookon valakinek úgy küldenek üzenetet, hogy az illető nem tartozik az ismerősök közé, azt nem jelzi piros számmal az üzenetikon...
És most lettem megvilágosodva, hogy azok, akik máshogy végül is mégiscsak elértek, egyáltalán nem állítottak valótlanságot, mikor azt mondták, hogy üzenetet küldtek nekem... és nem is nyelte el a rendszer sem, ahogy én gondoltam; csupán én nem tudtam, hogy máshol is elérhetők az ilyenek.
Most egy véletlen kapcsán rábukkantam az "egyéb üzenetek" címszóra, és mikor rezignáltan rákattantam, hát csak csendesen meglepődtem, mily régóta tartogatok rejtett üzeneteket, melyekről fogalmam sem volt. Illetve néhány jelzés beigazolódott, melyekre emlékeztem, hogy az illető azt mondta: üzent, én pedig határozottan állítottam, hogy nem kaptam meg. Pedig tényleg üzent...
Jónéhány meghívó, főleg irodalmi estekre, könyvbemutatókra, antológiákban való részvételre volt legalább fele. Viszont többen "csak úgy" írtak, s hogy nem reagáltam, isten tudja, mivel magyarázták ezt, mit gondoltak rólam. Restellem magam, még ha nem is érzem magam hibásnak csupán azért, mert nem vagyok technikai zseni...
Egy áprilisi párszavas üzenet az egyik, mely a mai naptól egy apró gyöngyszem volt számomra.

"Szia, érdeklődnék, hogy ezt a gyönyörű verset Te írtad-e?

Pillangó

Színes kerti virágok közt
guggoltam gyermekként
lélegzet-visszafojtva,
s a pillangó nem sikoltott,
mikor összecsippentettem,
szárnyaihoz kapva győzedelmesen.
- Megvagy - kiáltottam boldogan -,
ne félj, elengedlek, csak egy
kicsit még hadd gyönyörködhessek!
Ám eleresztve meseszép szárnyai
hímpora ujjaimra tapadva
mintha csúfondárosan kérdezte volna:
- Megérte? Ha ujjad fogja szárnyát,
úgysem láthatod, mi van alatta,
akkor hát mi értelme volt?
Lepkém többé nem szállt,
csak sebzett madárként poroszkált
boldogtalanul a porban tovább...
Örömöm, amilyen gyorsan jött,
olyan hirtelen semmivé vált,
a visszafordíthatatlanság
könnyei égettek, szívem sajgott, fájt...
A tanulság örök. Csak nézni,
de érinteni soha az élet sok csodáját!
Mert vannak dolgok, melyeket
nem birtokolhatsz,
csupán látványától,
s az érzéstől, mit általa átéltél,
lehetsz csak boldogabb.

S alatta a teljes nevem.

Természetesen nagyjából elmagyarázva a faramuci helyzetet, vagyis azt, hogy miért történt, hogy már 5 hónap elteltével válaszolok is; egyúttal elnézést kértem, hogy nem bunkóságból, nem is hanyagságból történt, hanem mert fogalmam sem volt a nem ismerős által küldött üzenetek megnézésének módjáról és arról, hogy a rendszer eszerint megkülönböztethet üzeneteket tárolási módilag is; megírtam, hogy köszönöm a dicsérő jelzőt, és igen, én írtam.

Ezután jött az illető által újra egy üzenet:
"Köszönöm! Csak azért írtam, mert személyesen szerettem volna gratulálni. Fotókiállítás megnyitóján hallottam egy iskolás fiútól, aki nagyon nagy érzelemmel mondta el, természetesen a nevedet is megemlítve. Nagyon odaillő, szép vers volt. Köszönöm az élményt!
Üdvözlettel: ..."

Válaszoltam neki, hogy nagyon örülök, hogy tetszett, és hogy ennyi idő után így emlékszik -- élményként -- erre a fotókiállítás megnyitóján előadott versemre.
Maga a tény is. Fotókiállítás! Ahol valószínűleg természeti fotók voltak...
Ilyenkor mindig újra érzi az ember, hogy nem volt hiába...