Találkozás Popikával

Próbálgatjuk már egy ideje egyeztetni az időpontot, ugyanis Popika elhatározta, hogy felköszönt.
Szabadsága ellenére zűrös nyara lévén csak estefelé ér rá, és azt is csak előtte tudja meg, hogy akkor el tud-e jönni, akkor meg nekem nem passzoltak a dolgok -- vagy Dani jött, vagy már hajfestésbe vágtam... Ha nem tudom előre, akkor nálam is bármi lehet bármikor...
Én eredetileg azt gondoltam, majd megint találkozunk valahol, előre megbeszélve, és együtt töltünk egy jó napot -- még Szilvi is kérdezte oviszünet elején, hogy most is mész majd Popikához?:)) De most nem úgy alakult, nemrég született a 3. unokája, akire sűrűn vigyáz, meg időnként dolgozni jár, valamint egügyi kivizsgálások, családi gondok sűrítik az életét. De ha minden jól megy, neki már csak 1 éve van a nyugdíjig! (És együtt kezdtük a munkáséletünket...:((((( )
Na mindegy, most végül is sikerült fél 7 körül találkoznunk úgy, hogy már gyakorlatilag majdnem itt volt a kapuban, mikor szólt, ideérve meg Szilvivel beszélgetett, míg lementem -- náluk meg ugyanis épp az előző percekben zajlott le az apás gyermek-hazahozatal. Popi ismeri őket, volt az esküvőjükön is, na meg hát fotókról alapból felismerte azonnal az egész családot.
Bejátszott a lift is, Szilvi előttem pár perccel még gyalog kellett, hogy lemenjen, mert a földszinten -- mint később én is láttam, mikor jöttem volna vissza -- kiakad a felső kitámasztó vasvalami, magától. Tehát kivételesen most nem direkt csinálja valaki! Kézzel kell felnyúlni és erővel helyrehúzni, hogy becsukódjon. De ha az ajtó úgy marad a földszinten, fent hiába próbálja a paraszt hívni a liftet!
Nekem szerencsém volt, mert valaki feljött vele valameddig, mielőtt természetesen hiába hívtam, és már épp nekiindultam volna -- de vártam pár másodpercet, szerencsére jött. De aztán Szilvi Bencével is úgy jött fel, hogy vissza kellett nyomnia a vasat...
Na mindegy, lényeg az, hogy végül is nem kellett gyalogolni hét emeletet.
Lent Popika felköszöntött, és felületes átnézés és örvendezés után Szilvivel felküldtem a cuccost.:) Nemcsak ajándéktasak érkezett ugyanis, hanem még egy szatyor ruhanemű is...

A fenti 31 fokhoz képest lent az utcán nagyon jólesett a frissnek tűnő légmozgás, így sétálgattunk beszélgetés közben, meg két helyen is üldögéltünk egymás után.
Tele vannak a padok (más is felfedezi, hogy lent egész más az ember komfortérzete, mint fent rohadni a panelben), de hamar találtunk a sétányon egyet, be is laktuk szerintem a cuccainkkal. Ez persze nem zavart egy nénit, aki kis idő múlva megállt előttünk, hogy ő is leülhetne-e ide...
Mi tagadás, én, mondjuk, sosem voltam és lennék képes ilyesmire, hogy ahol ülnek ketten és elmélyülten beszélgetnek, én odakéredzkedjek, bármennyire is közterület és bármennyire is mindenkinek joga van stb., mert nem látszott, hogy rosszul lenne, csak épp lehet, hogy emberi szót szeretne szegény hallani. Természetesen mondtuk, hogy igen, de közben meg már mindketten menekültünk is úgy, hogy még mi éreztük magunkat kényelmetlenül, hogy nehogy neki, ugye, rosszul essen... Valahogy az ember a legbensőbb ügyei megbeszélésénél nem vágyik még semleges tanúkra sem, nem?
Francba egyébként az ilyen szituk miatt!
Tovább mentünk az Angyalföld térre, ahol leültünk a középső, emelt, kör alakú, félig paddal szegélyezett parkrész szélére, és ott tudtunk tovább beszélgetni. Töredék igény volt ez az egész, mert jóval tovább el tudnánk beszélgetni, annyi mindenről nem volt még szó, de hát neki is menni kellett, mert mint mondta, ma még szinte otthon sem volt.
Megnéztük, mikor megy az egyik busz, ami közvetetten, átszállással az állomásig jó lehet -- negyedóra múlva. Átmentünk a túloldalra, ahol viszont 5 perc múlva jött a nem közvetett 30-as (neki az állomáshoz kellett kijutni, onnan megy az ő busza tovább), príma! Úgyhogy még tudtunk is kicsit beszélgetni -- mindenesetre jólesett ez is, a jobb levegő és séta is utána hazafelé.

A ruhaféléknél az a szerencse, hogy Szilvi is tud "örökölni". Szóval ami rám sem jó, az még Szilvinek jó lehet, neki meg most pont nyári nadrágokra is van nagy szüksége -- nekem azok, sajnos, cipzár szerinti 2-5 centis problémákkal küzdenek....:)
Nagyon szépen köszönöm a névnapi megemlékezést!

Ingyen melókból elég!

Hát bacca meg, most lett (m)elegem. Merhogy bent is 31 fok van, de mégis inkább arról írnék, hogy elegem lett.
Arról, hogy lassan úgy kell magam éreznem, mint egy mindenki kapcája.
Hogy annyian jól elképzelik, hogy majd Magdika megcsinálja, mert ő olyan. Mert szelíd, szerény és jószívű. Meg amúgy is, ő úgyis ráér. Meg ő biztosan megél fényből és levegőből is!
Elegem van az olyan jellegű munkakínálatokból, amit úgy fejeznek be, hogy "fizetni ugyan nem tud, de majd csak lesz valahogy". Sehogy nem lesz! Értse már meg mindenki, ahol így kínálnak valamit, a jó marha meg elvégzi, pláne nem lesz sehogy! Max egy köszönöm, és ha a legközelebbit nem vállalod el, a véres rongy szerepe vár rád jó esetben.
Három büdös éve vagyok munka nélkül, ebből két éve pár ember könyörületére és irgalmára bízva, hogy ne haljak éhen és ne legyek csőlakó! Azontúl, hogy az önkormányzati mezei alaptámogatásért is tenni kell, azt sem adják alapból vagy ingyen, amiből pedig akár a fele vagy harmad rezsi is kitelhet...:-/
És akkor folyamatos, hogy ezt csináljak, azt tegyem már meg, nézzem már meg, olvassam már el (esetleg több száz oldalas könyvek), esetleg javítsam is már ki, szedjem már le (több százezer leütés!), véleményezzem csak neki vagy nyilvánosan, gyűjtsek már ezt-azt, dolgozzak már párszáz fotón, tegyek fel hirdetéseket-reklámokat napi több órán át, derítsek ki ezt meg azt, járjak el ebben meg abban, segítsek már így vagy úgy olyan dolgokban, melyeket régebben külön munkaerő végzett, külön fizetésért! Nem pár perces dolgokról van szó, hanem heteket is igénybe vevőkről vagy még rendszeresebbekről. Fizetni senki nem óhajt, de én úgyis ráérek!
Az mindegy, hogy az illetők ott vannak (számomra luxus)lakásokkal, autóval/autókkal, évi pompás és dekoratív, egzotikus üdülésekkel, mindenki keres (nem annyit, mint én kerestem egyedülálló kétgyerekesként) -- én meg elmegyek a távolabbi bótba, ha ott 5 Ft-tal ócsóbb egy alapvető élelmiszer!
De nem kívánnak fizetni a munkámért, hiszen én úgyis biztos szívesen elvégzem, sőt hálásan, örvendve megköszönöm, hogy nem hagynak unatkozni! Majd' csak nem azt érzi az ember, hogy még neki kéne fizetnie azért, mert dolgoztatják!
Egyébként tutira tönkre unatkoznám magam! Ilyenkor bárki a barátom, ilyenkor mi sem természetesebb a szívességnél! Fordítva ám le vagyok sz@rva!
Az senkit nem érdekel, hogy én egy percig sem szoktam unatkozni, magát a fogalmat sem ismerem gyakorlatilag; mindig van mit csinálnom -- tehát ezerszázalékosan elhiheti mindenki, hogy pénz, bér, fizetség nélkül magamnak is baromira prímán tudok munkát adni!
Ha annyira nem találnám a helyem, semmi hobbim, elhivatottságom nem lenne és egészségem is jobban lenne, akkor is nyakam rá, hogy találnék magamtól is valami jótékonysági melót -- ezt garantálhatom! Rengeteg alapítvány van, ahova jelentkezhet az ember úgy, hogy kérdés nélkül is nyilvánvaló: önkéntes vagyok. De ha nem így van, akkor engedtessék már meg, hogy ingyen azt csináljam már, amit én akarok.

Hát nem. Mostantól ennek vége! Én soha nem szoktam láblógatni, délutánonként aludni meg ilyenek, sőt, fél éjszakát fent vagyok. Pedig amilyen az egészségi állapotom, az sem lenne csoda; sőt, tovább megyek: egészségesen sem kérhetné tőlem számon senki, hogy ha már egyszer nem kellek sehova, ne aludjam át a fél napot!
Ne várja el tőlem senki, hogy ugráltasson, bármilyen ügyeletet tartsak, ingyen végezzek el húsz-harminc-negyvenezer, vagy akár csak két-háromezer forintnyi melót, miközben kenyérgondjaim vannak, amit konkrétan pár emberen kívül mindenki leszar, mert vessek magamra, hogy a 6. x-hez közel képtelenség elhelyezkedni! Ugyanis ha nem lettem volna leépítési áldozat, jövőre törvényesen mehetnék nyugdíjba! Így viszont ketyeg az óra, s tolom magam előtt a 4 évet a végtelenségig, nyugdíjam sem lesz soha!
És még én érzem magam rosszul, mikor a végén a jótékony munkaadó közli, hogy ő ám szívességből gondolta, vagy max. egy csokiért (az epeműtétem köszöni...), vagy köszönömért. Ha majd a csekkeimet ebből befizethetem és a parizeremet is megvehetem belőle, akkor szóba jöhet.

És jó szándékú személyek se mondják soha többet, hogy mindent vállalj el, mert abból lesz, lehet a bérrel is járó munka. Francokat! Ha egyszer tettél szívességet ingyen, azután is úgy kell, mert neked sül le a bőr a képedről, hogy itthon vagy és van képed pénzt kérni munkáért!
Nem, attól és abból soha nem lehet állás és pénzes munka, ha mindent elvállalunk ingyen. Lószart!
És ha nincs állásom, akkor sem fogok feleslegesen Teréz anyát játszani, ráadásul olyan munkákkal, amelyek fizetéssel járva sem tartoznának a kedvenceim közé... Ha majd mindenképp ingyen akarok dolgozni, elmegyek olyan helyre, ahol rászorulnak. De előbb azért én is szeretnék valamiből megélni!

Mindeme lázadás a munkanélküli, "unatkozó"-nak titulált emberek kihasználása ellen természetesen nem tévesztendő össze a természetes, zsigerből jövő humánus segítséggel. Mert olyan vagyok, az tény. Buzgómócsing lelkiismeretesség. Talán ez téveszti meg az embereket, és tovább már szándékosan nem gondolkoznak -- pl. hogy én miből élek meg. Amikor állatmentésben vagy emberen segítek valamilyen módon -- az természetes egy bizonyos határig, amit így vagy úgy, de magamtól is megtennék. De könyörgöm, ne legyen már pofájuk az embereknek ingyen munkát kérni és elvárni, mert az nekem semmiség, mert az nekem a kisujjamból megy! Pedig most ez a nagy divat. Azok adják elő magukat szinte szegényebbnek, akik ingyér' munkát sóznának a nyakadba, neked, munkanélkülinek. És te vagy a szemét, ha esetleg vonakodsz; s nem ő a sóher!

A másik meg az ígéret. Én nem tudom, komolyan, némelyeknek mit jelent ez a szó.
Én, ha nem vagyok biztos valamiben, soha nem ígérek! Ígérni csakis akkor, hogy ha cigánygyerek potyog az égből, akkor is be tudom tartani!
Soha nem voltam még félgazdag sem -- egész életemben a csóróbbak közé tartoztam --, mégis, még szegényen is osztogattam mindig, bárkinek bármit. Ígérni nem, de osztani, ajándékozni anélkül is lehet. Sőt, az az igazán jó érzés, amikor ígéret nélkül sikerül adni. Akkor bárki biztos lehet az önzetlenségben!
Nekem hányan megígértek ezt vagy azt... apróságokat és nagyobb dolgokat. Naná, hogy nulla abszolválással. Tisztelet a kivételnek. De ennyi idős korra a tapasztalat már szinte előre megsúgatja az emberrel, hogy nem okvetlen szabad mások ígéretét komolyan venni. Újfent tisztelet a kivételnek.
Én egyedülálló munkanélküliként el tudok juttatni bárkinek bármit, ha egyszer megígértem. Még ha a gatyám rámegy is pl. postaköltségre, akkor is, ha megígértem! Ha közben bármi miatt nem tudom teljesíteni, akkor minimum jelzem egy magyarázattal -- nem tudom, nekem EZ a természetes. Ha nem ígértem, mert direkt nem szoktam -- akkor is eljuttatom, ha tényleg oda szántam és akarom.
Egyesek viszont szerintem már az ígéret, sőt, a többszöri, laza újraemlékeztetés hatására hangoztatott ígéret ellenére is abban a percben megfeledkeznek róla! Nekik nem számít az adott szó vagy az erről levont konzekvencia... illetve az az ember sem, akinek az ígéretet tették.

Anyámnál -- névnap

Anyámnál kései névnapot ünnepeltünk csak így, kettesben.
Odafelé úgy tűnhetett kívülállónak, hogy tutira megszakadok, pedig csak a térfogata volt nagy a hordozóknak, amiket vittem, a súlya nem. Egy kosár, tele a szokásos moslék-alapanyaggal, meg egy könnyű, nagy, Royal Canin-os táska, tele göngyöleggel, befőttes üvegekkel, ajándékkal.

Vittem anyámnak hőálló színes kávéspoharakat, könyvet és édességet; tőle pedig megkaptam a (sajnos) szokásos havi segítséget.
Sokat beszélgettünk, ettem fasírtot kenyérrel, fotóztam a kertben.
Anyám már megint naponta kétszer szedi összefele a cefrének való töméntelen szilvát a földről, öcsém számára, aki majd magának kifőzeti.
Valószínűleg azért nem volt se málna, se faeper (elérhető közelségben), hogy ne kapjon el a kísértés...
De egyébként ma vagyok 6 hetes műtött! A fokozatos diéta elsősorban 6 hétre szól. Utána az emberre van bízva, mivel kísérletezik, s az idő majd eldönti, hogy mi az, amit ehet bátran, s mi az, amit jobb, ha nem.
Az biztos, hogy anyám nem unatkozik egy percre sem. Ott volt elkészítve egy nagy fazék sárgabaracklekvár az elzárt tűzhelyen, valamint ez őszibarackok utolját épp odaértemkor hordta ki a dunsztból vagy miből...

Míg fotózgattam a kertben, hosszadalmasan, állandó morgások közepette feljött egy viharféleség. Na nem volt durva, és nem is mondható, hogy szakadt az eső, de legalább megáztatta egy kicsit a száraz paradicsom- és paprikaföldet. Lájtosan esett, de elég tartósan; anyám pedig hálát adott, hogy ma akkor nem kell locsolni!

Az eső miatt elhúzódott az indulásom hazafelé, és anyám nem nyughatott. Ha már nem locsolhat, hálisten, akkor gyorsan süt egy kis palacsintát! Még meleg volt, amikor elpakoltuk, mondván, hogy otthon majd azonnal tegyem ki.
Mielőtt jöttem, anyám szedett egy veder sóskát. Míg ettem, azalatt pucolta meg, és oda is tette kis olajban megdinsztelni... hihetetlen, milyen picire össze bír rottyanni egy vedernyi sóska! Adott hozzá egy kétdecis főzőtejszínt, hogy majd holnap otthon főzzek belőle levest...
Na meg kivett még reggel a fagyóból 4 csirkealsócombot, de mivel én tegnapelőtti fasírtot ettem, nem kellett miattam megfőzni. De má' meg kivette, ugye, és kiolvadt! Egyedüli megoldás: vigyem azt is haza, oszt holnap megfőzöm, naná. Tiltakozásnak helye nincs!
Még a kimaradt őszibarackokból válogatnom is kellett -- merthogy már üveg nem volt! --, mert ő egyedül meg nem bírja enni; tehát elhoztam vagy 1 kilót, nagyon óvatosan pakolva.
Úgyhogy kb. ugyanolyan nehézségű cuccal mentem haza is, mint ahogy jöttem. De nem volt nehéz, és az eső csak fél útig csepergett, addig kellett esernyőzni.

Még idefele vettem észre egy fát, amelyet muszáj volt lefényképezni, mert ilyet én még nem láttam! Na, nem a suszterbogarat/bodobácsot nem ismerem, dehogynem; azt ki nem ismeri? Csak ilyen rajt vagy csapatot, kolóniát -- minek nevezzem? --, ilyet még nem láttam... elég fura, taszító volt. Nem szeretném ezt így valahogy a lakásban...

MÜK és utcai kiállítás

MÜK-jelentkezésem volt mára.
Reménykedtem, hogy hamar végzek; az az igazság, hogy közel nem láttam mostanában annyi közmunkást, mint akár csak tavaly vagy idén kora tavasszal. Nem beszélve 2012-ről, amikor is nem lehetett két utcát menni sehol anélkül, hogy szerencsétlen közmunkásokba ne botlott volna az ember...
Már a lenti jelentkezési pultnál ülő hölgy is elintézhette a dolgot (mint múltkor a srác), csak ő most személyit is kért hozzá. Ugyanúgy behívta a gépen a lapomat, kikereste a 3 hónap múlva aktuális időpontot, és bepecsételt a kiskönyvembe. Oszt jó napot kívánok.

Utána felkerestem két aranyfelvásárlót is, bár már alig van valami a fél fülbevalómat és egy szakadt láncot leszámítva -- de gondoltam, az egyik e-könyv kiadás ára kitelik belőle. Az egyik megszűnt. Kétszer is visszamentem, jól látok-e; hiszen ott már régebben párszor voltam, mikor apránként rákényszerültem arra, hogy ott legyek...:( Aztán megbeszéltem magammal, hogy valószínűleg nem optikai csalódás az, amit helyette látok: egy optikus üzlet...:)
A másik meg nemes egyszerűséggel be volt zárva. Két hölgy kerülgette még rajtam kívül az ajtót, hátha mégsem igaz, amit látunk: ugyanis fel volt vezetve a heti nyitva tartás: 8-18, szombaton 8-12. Ezzel szemben_ hétfőn_ 11.15-kor -- zárva. Indok semmi. Oké, hát erről ennyit...
Ez nem jött össze.

Inkább fényképeztem a Csapó utcán virágokat:

Meg aztán a Főtéren is:

Ezután fedeztem fel a Simonffy utca elejénél a Piac utcán néhány MFG Art jelzésű, művészeti szakközépiskola végzősei által készített, kiállított alkotásokat:

Utána a Hal köznél vettem észre egy csomó másikat (nincs itt mind):

Amelyek legjobban tetszettek: