Vírusos idők

Nem bánnám már, ha kilábalnék ebből a takonykórból.
Nem esküdnék meg rá, hogy nincs valamilyen összefüggésben a 15-én megkapott influenza elleni védőoltással, bár már tizensok éve kapom, probléma még soha nem volt vele. Tudjuk, hogy a védőoltás csak bizonyos fajta vírus(ok) ellen véd, de ettől még simán elkaphattam ott a váróban alattomban egy teljesen másfajta vírust is.
A megkapott védőoltás egy gyengített vírus. Másnap emiatt általában egy kicsit "zsiborgós" (náthásság előtti állapot érzése) szoktam lenni, harmadnap már semmi. Most is így volt, addig stimmelt is minden, hogy harmadnap semmi. Még negyednap is csak délután környékén éreztem, pont nagynénémnél tanyázva, hogy úristen, mintha megint "zsiborgós" lennék, de hát az lehetetlen! Az, mondjuk, ebben az állapotban sem vigasztal, hogy AZT a fajta influt tutira nem kaptam el, ami ellen beoltottak!
Az is bekavarhatott, hogy Bencus hazahozott előző hétvége után valami takonykórt, ami után neki harmadnapra ugyan semmi baja nem volt már, ám az anyja lényegében még most sem lábalt ki belőle. Szilvinek kb. két nap előnye van velem szemben, ő már elkezdte a takonykórt és torokfájást, mikor én még az oltás utáni zsiborgás után "normális" voltam... Aztán én is beindultam.
Innentől ez csak súlyosbodott, lényegében iszonyatos torokfájással kezdődött, úgy 3 napig, a Mebucain nagyon hasznos szokott lenni, most is az volt; és hát égett a szemem, fájt a fejem - és még mindig azt hittem, ennyivel megúszom. Sajnos, nem.
Végigcsináltam minden tőlem telhetőt, jött a takonykór, lényegében szinte pzs-halmok magam elé "kötésével", folyamatos csörgéssel-csattogással, orrcseppel, Neocitránnal, jött a láz is, kb. 5 napig nem volt 37 alatt még Algoflex után sem. A csúcs: a folyamatos csörgés-csattogás-csaholás éjjel-nappal. Nappal még csak hagyján, de éjjel azért jó lett volna néha aludni is...
Mivel itthon vagyok, nem mentem orvoshoz, de ööö.... tartok tőle, hogy ahogy mindig is szoktam utóbbi munkahelyemen, ezt is, mint annyi mást ugyanúgy lábon hordtam volna ki. Nem jókedvemből; kényszerből.
Nálunk 1 nap táppénzért is megvonták a teljes havi étkezési utalványt... meg kirúgásnál is előnyben részesült a soktáppénzes. Mily megnyugtató, hogy engem ezért nem rúghattak ki, ugye...:D (Baromira érdemes volt...:P)
Lassan 2 hete tart, és még talán mától mondhatom el, hogy talán mintha kifelé mennék.
Az utolsó 3 napban leugattam az égről a csillagokat is... pedig egyáltalán nem vagyok köhögős fajta. De most még hasi izomlázam is van a sok csaholástól...
Az amúgy is getva étvágyam a nulla alá süllyedt. Úgy könyörögnek, hogy egyek már valamit, mert a sok idióta gyóccer, amit itt a takonykóriak mellett a szívbajra, a reumára, csontritkulásra kell szedni, kikészít, való igaz, de én mondom, hogy pont azért, mert ezek annyian vannak, hogy jóllakok velük, oszt kész. Tudom, ez gyerekes vicc, osztani én is tudom ám mindenkinek a jótanácsot fordított esetben; és igazuk van, de ha egyszer nem kívánok semmit, vagy visszajön, ami nagynehezen lemegy, hát nekem az egyáltalán nem éri meg, hogy lekínlódjam.
Nagynénémhez járás persze most nincs, onnantól kezdve, miután kész tény volt, hogy kitört rajtam valami. Sem ő, sem én nem akarjuk, hogy elkapjon bármit is, és azt hiszem, óriási hiba lenne, ha ő a jelen állapotában elkapjon akár csak fele ilyen nagyságrendű és leépítő vírusos torokgyulladást, lázat, náthát, köhögést. Akármilyen stádiumában voltam a betegségnek, azért nyilván folyamatosan tartottam a kapcsolatot vele, és bármilyen állapotban, 38,5-tel is felöltöztem és bevásároltam neki, amit kért vagy kellett, hiányzott. Odaérve kezet mostam, szám és orrom elé raktam egy maszkot, és gyorsan ki- és elpakoltam.
De ott lenni, mosogatni nem engedett, merthogy higiénia. Egyszóval retteg a betegségtől, és igaza is van. Csak hát így meg állandó a panasz, és nyilván tudom is, hogy milyen gyenge, alig mászik, alig bír valamit megcsinálni; a nap nagy része azzal telik el, hogy amiért nagyon fontos felállni, azt csigalassúsággal, bottal megteszi, s már el is telik viszonylag mozgalmasan a nap. De igazándiból, ami miatt még inkább szenved, az az egyedüllét; azt sosem bírta, bár mivel egész felnőtt életében egyedül volt, igazán megszokhatta volna. Ezt próbáltuk mindnyájan telefonokkal pótolni. Szilvi se tudott helyettesíteni, lévén ő is dettó hasonló állapotban, örült, hogy Bencus mellett helytáll...
Anyukám mászott (szinte szó szerint) el hozzá tegnap, egy csomó cuccal - házi főtt kaják, befőttek, bolti himihumik, sütik, édességek - Dani munka után elément és segítette cipelni a cuccát, szegény anyukámnak végül is pont elég volt saját magát... Neki ez egy hatalmas tortúra! Aztán odaérve elrakodott, és leolvasztotta a hűtőjét, mert bár alig volt még rajta valami, ami ezt indokolná, de nagynénémben már majdnem összedőlt egy világ, mert ilyenkor már ő réééég (november elején!) le szokta olvasztani! Nem a rászorultságot nézi, hanem a naptárt... És most, ugye, én nem tudom megcsinálni, hiába megígértem. Mondtam, hogy akár így is leolvasztom, ha már annyira okvetlenül kell és nem bírja kivárni, míg mehetek; hisz az enyémet is betegen olvasztottam le... de nem engedte. Kész.
A hűtő leolvadt, anyám szerint tizedannyi gond sem volt vele, mint a mieinkkel szokott (a mieink ui. tényleg rá szoktak akkor már szorulni...:))), emlékszem is, a szeptember elejit is milyen seperc alatt megcsináltam.
Nagynénémnél minden feltankolva, anyám pedig este 7 előtt már otthonról hívott, hogy tudjam, hazaért; bár az utolsó 50 méternél már majdnem feladta... az húzós volt. Roggyant vele a térde összefele és hasogatott a lába... Ilyen hosszabb, lábigénylős programot csak két fájdalomcsillapító között tud beiktatni - ha muszáj. Megvárni, míg egy bevett gyógyszer hatni kezd, akkor "gyorsan" elindulni, és lehetőleg, mielőtt újra elviselhetetlen a fájdalom és muszáj a gyóccer, addigra haza kell érni...

Véges adakozások

Már régóta esedékes volt tenni valamit, de valamiért azt gondoltam, ha az évek óta egyre szaporodó fajtájú alapítványi segélykérő számlák közül a nyári leépítésem óta fajtánként pár egymás után jövőt nem fizetek, akkor egy idő után maguktól sem fognak többet küldeni. Nem így történt: küldik és küldik továbbra is, egyiket-másikat kis apróságokkal (könyvjelző, jegyzettömb, naptár minden fajtája, képeslapok, matricák, öntapadós címkék) megtámogatva, hogy még nehezebb legyen ellenállni a hozzám hasonlóknak.
Fél kezem ujjai sokan lennének hozzá, ahányan tudnak erről a "gyengeségemről", hogy mindig megsajnálom az ilyen alapítványokat, elgyengülök apró kis örömszerző ajándékaiktól, azonnal empatikusan átélem a leukémiás gyerekek... a mentősök... a rákosok... a nők a mellrák ellen... a vakok és gyengénlátók... a vakvezető kutyaképzők... a bohócdoktorok... a madárvédők... a WWF természetvédők... ökumenikus segélyszolgálatosok... stb. stb. sorsát-dolgát; és míg dolgoztam, bár egyedülálló lakásfenntartóként és nem semmi eltartottakkal ("kapcsolt részek"), de rendszeresen adakoztam nekik számlánként 2000-2000-eket... Ebből - mezei havi bér esetén, ezt hangsúlyozom! - 1-2 db havonta még hagyján, ugye, nem vevődik úgy észre, de mikor, mondjuk, 6-8... mindez az alap állatmenhelyi támogatásokon felül, hát akkor már inkább nem mesélek róla. Magánügy. Most is az, de apropója van, amiért írok róla.
Nem tudja, csak pár ember - leszámítva az állatmenhelyes dolgokat, mert azokról itt is beszámoltam, és az ők havi alaptámogatásaik még meg is maradtak... egyelőre... -, mert egyszerűen egyrészt vagy hülyének néznek, vagy ha megértik, elismerik, sőt netán tisztelik is "mániámat", akkor is irreálisnak tartják az én valahai fizetésemből és támogatottság nélküli státuszommal ezt a "zakkant" és rendszeres adakozást; másrészt van, akinek ha kétszer-tízszer-százszor akkora bevétele van, mint nekem volt, netán szintén jövedelemmel ellátott párja, valamint kacsalábon forog; akkor is inkább megvenné a háromszázhuszonötödik rucikát meg topánkát, mint ilyen őrültség eszébe jutna. És nyugodt is a lelkiismerete, mert végül is ő évente befizeti az 1%-ot az adójából (amit mellesleg úgysem ő kapna meg)...
Ez az átlag, az etalon. S a pénzét pedig mindenki arra használja, amire akarja. Adakozni egyáltalán nem kötelező.
Vannak persze kivételek. Aki nem így, mint én, az speciel fizetése nagy részét pl. állatmentvényekre költi. Ezt választotta, és egészen biztosan csinálja is, míg bírja; és abban is biztos vagyok, hogy nem lottóötösből. És én megértem.
Szóval én vagyok ilyen hülye, hogy nem nyugodhatok, ha valakin segíteni lehetne és (főleg) tudok, mert fontosabb, mint a sokadik ötszámjegy-árú ruci (megsúgom, nekem még nem volt olyan). De az is igaz, hogy nekem nincs szükségem rucikákra; több évtizedes, feltűnésmentes, ám elnyűhetetlen, örök életű cuccaimban és szükség esetén olcsó helyeken beszerzett ebben-abban sokkal  nagyobb örömet okozott mindig is az a tény maga, hogy segítettem.
A koldus mellett sem tudok elmenni, főleg, ha valóban csak a kiszolgáltatott nyomorúság látszik rajta; de az emberek zöme nem azért nem ad, mert nem sokszorosa a jövedelme az enyémnek, hanem az előítélet miatt, amivel saját lelkiismeretét is gyökerében elfojtja: "minek, úgyis italra költi!" Biztos benne? Frászt. A koldus is emberből "lett". Ahogy más és más minden ember, az a koldusokra is vonatkozik...
Na de ne térjek el a lényegtől. Segíteni akartam, és meg is tettem, míg tudtam. Örömmel, őszintén.
Nyár óta viszont lapátra tettek, és segélyen/támogatáson élek. Élek, amíg van a végkielégítésből lecsípnivaló hozzá és a számlákat ki tudom fizetni. Az evésen már alapból nem tudok takarékoskodni, egyszer, max. kétszer eszem egy nap, akik látják vagy tudják, azok szerint is felháborítóan keveset. Csak létszükséglet vétetik. Most már viszont - nem bírok segíteni.
Gondolkodtam rajta, hogy letojom. Küldik a csekkeket és a szívhez szóló leveleket a kis ajándékokkal? Majd észreveszik, hogy nem fizetek és abbahagyják. De lassan fél év eltelik és nem veszik észre. Már 5 vagy 6 darab 2012-es fali, asztali, zsebnaptárom van. Egy rahedli matricám, levonóm, képeslapjaim. Megint csak megsajnáltam őket - de akkor sincs miből pénzt küldenem! Hát legalább ne pazarolják rám az ajándékocskákat meg a postaköltséget...
Így ma magam elé vettem az összes különfajta levelet, megpróbáltam kikeresni az e-mailcímüket, és akiknek megtaláltam, megírtam nekik, hogy vegyenek ki a listából, mert (ha nem vették volna észre) nyár óta, sajnálattal, de önhibámon kívül adakozásképtelen vagyok. Munkájukhoz sok sikert, maradok tisztelettel.
Persze lehet, hogy nem jó mélcímet írtam ki, vagy nem fog illeszkedni a kontaktus a megkapó és küldő között, de mást nem tudok tenni.
Igazán boldog lennék, ha inkább adakozhatnék, minthogy lehet, nemsokára nekem kell kéregetni. De hát ez van.

Dani immáron 26 éves...

Dani ma hajnali 3.15-kor lett 26 éves. Hihetetlen, mintha most lett volna...

Messziről, csak a fejformájából meg tudtam állapítani, hogy ő az én "kiszcecemőm", amikor a klinikán betolták a kétsoros veknis szekérrel a 24-25 személyes nagy népi kórteremhez tartozó összes "veknit".

Hatalmas homloka és hátul "kontyos"-nak nevezett búbos fejformája volt. Születési fejátmérőben 8 cm-rel "verte" a nővérét, holott súlyban csak 20 dekával, centiben pedig csak 1-gyel volt nagyobb Szilvinél (Szilvi 3150 g/48 cm, Dani 3350 g/49 cm). Ha első gyerek lett volna, nem bírtam volna normálisan megszülni...

Nagyon sok és boldog születésnapot kívánok,

Isten éltesse sokáig "idős csecsemőmet".:))

Simon's cat...

Pár napos késéssel én is kapom az értesítést az új Simon's catról, ami mint mindig, most is naccerű!:))

Sodrásban 2011 - antológia

Hétfőn kellemes meglepetés ért: házhoz szállították a Sodrásban 2011 - Amatőr költők antológiájának tiszteletpéldányait. A könyvet a Barátok Verslista vezető egyénisége, Baranyai Attila (Anisse) szerkesztette és tipografizálta, borítógrafikáját Benyusz Csilla készítette. Az antológiában 57 amatőr író és költő, valamint 5 grafikus művei szerepelnek.

Az antológiában 3 versem szerepel - olyan szerzők között, kiknek egy könyvön belüli társaságára igazán büszke lehetek. Ez a 18. antológia, melyben közölték verseimet.

Míg nem késő

Ifjúkorban más a fontossági sorrend,
végzed ímmel-ámmal, mi kötelező,
de inkább kergetnéd és élnéd a sűrű,
számodra fontosnak tűnő, zűrös napokat,
füstösen fülleteg, tegnapra nem emlékező,
baljósan zajos éjszakákat,
melyek "buliságából" a hiányérzeten kívül
semmi, szinte semmi nem marad.
Hogy rohan az idő, azt sem látod még,
nem veszed észre az apró ráncokat,
ám agysejtjeidbe lassan s észrevétlen
az évek más előjeleket lopnak,
más lesz az értékrend, s más jelent
ugyanaz a történet, mozdulat,
s talán van esély még rá, hogy
pótolj valamit vagy meglásd a fontosat:
a felhők szépségét, a fák tiszteletreméltó
hallgatását, az ég kékségét, a hold
rejtelmes ragyogását, a hegyek fenségét,
az éj suttogását, a kispatak csörgését,
éld át egy kutya barátságát, értékeld
gonddal hűségét, ragaszkodását,
vedd észre, ahogy a pillangó finom
nesztelenséggel röppen a virágra,
légy hálás, hogy felkel a nap és
új reményekkel nézhetsz a világra.
Egyszerre máshogy kezded látni
magadat, anyádat, apádat, s hányszor,
de hányszor fogsz sóhajtani attól,
ahogy majd saját gyereked hozzád szól...
hányszor látod majd be, hogy igen,
ugyanezt érezték anyám s apám...
s magadba roskadsz a fájdalomtól.
Ne titkold, még mindig nem késő,
tárd ki a szíved, lásd meg a szenvedőt,
neked csak pár jó szó és simítás,
míg neki tán túlélés és segítő erő...
hogy ne mondhasd majd az út végén,
hogy bánom nagyon, de most már késő,
oly sok mindent máshogy tennék,
de vége, nincsen már... sajnos, lejárt az idő.

Sakura-ünnep

Ragyogott ezer és
millió cseresznyevirág
a Sakura-ünnepen,
rózsaszín és fehér csodák
az öröm, a tisztaság
és nyugalom napján
a Füvészkertben.
Ragyogott lelkünk is,
minden pillanatot - a jelent,
a békét, a szépséget -
elraktároztuk szívünkben,
a rózsaszín, apró virágok
csillagként szikráztak szemedben...
Köszönöm, hogy vagy,
s hogy e napon én is
boldog és szép lehettem.

Dorombol az éj

Két macska dorombol
ébrenlét és álom között,
kezem a harmadikon
- kis kabala hócicámon -,
s arcoddal szemhéjam mögött
csendesen megszűnök.

Gondok és betegségek

Már péntek délután éreztem valami rossz közérzetet, gyakrabban kellett fújnom az orrom és ahhoz képest, hogy én "indokolatlanul" baromi ritkán szoktam tüsszögni, most tüsszögtem. (Csak reménykedni tudtam utólag, hogy nagynéném nem kapta el, hiszen pénteken még ott "tanyáztam".) Szombatra már irtózatos torokfájással és levertséggel, vasárnap ugyanez lázzal, felturbózva jelentkezett.
Az egész előzménye szerintem Bencus által lett hazahozva egy apás hétvége után, aztán elkapta az anyja, majd én. Szilvi jelenleg még nálam is sokkal betegebb, 38-sok a láza, tele takonnyal és köhög, mint állat. Én mindezt csinálom, csak kisebb fokozaton. És csak reménykedve, hogy semmi bekavarás nincs és nem is lesz azzal kapcsolatban, hogy én kedden megkaptam az influenzaoltást...
Szombaton már csak bepakoltam nagynénémhez a bevásárlást és nem maradtam - kizárólag az ő érdekében. Úgy vásároltam, hogy több napra is megfeleljen. Azóta telefonon tartjuk a kapcsolatot, isten ments, hogy tőlem kapja el, ami még ronthatja is az állapotát! Egy közös, gondozó foglalkozású ismerősünk figyel rá folyamatosan (egy házban laknak), hogy bármi probléma lenne, ő megy, illetve szól nekem.
Vasárnapra alig aludtam a láztól, hol a hideg rázott, hol melegem volt, péntek óta szedtem a Neocitránt és Mebucaint, melyek jót tettek, de azért mégiscsak szarul voltam.
De fel kellett húzzam az órát fél 7-re vasárnap, mert a vízszerelőt csütörtökön felhíva ezt az időpontot kaptam: vasárnap reggel. Na most, ezt tág fogalom, ezért úgy gondoltam: 8-ra puccba kell állnom, mind magamat, mind a helyszíneket illetően.
Természetesen csak fél 11-kor jött... és egy óráig dolgozott az összes vízcsapon a házban, továbbá kicserélte a fürdőszobai mosdókagylót (9 éve cseréltük, azóta minden ismert külső behatás ellenére összevissza repedezett, sőt, az alján (!)már törött a mosdókagyló - "elfáradt" az anyag, van ilyen), és az az alatti műanyag csatlakozórendszert (vagy nemtom, hogy is hívják). A konyhai vízcsapunk már hónapok óta csepeg, szivacsokat rakunk alá folyamatosan, hogy pl. lehessen aludni... szóval ideje volt. Elég nagygenerál szükségeltetett, fő, hogy túlvagyunk rajta, s én megkönnyebbülve adtam át a végén egész havi kosztpénzünket.
(Amit mellékesen eleve a nyár eleji 3 havi végkielégítésből sajtolok még mindig ki, apró szükségrészletekben, ám június óta folyamatosan...)

Pamacs

2011. augusztus 21-én múlt 16 éves Pamacs, kedves ismerősünk, Pamcsika cicája, aki mától már boldog a Szivárványhídon túl. Megadatott neki a szeretet, a biztonság, a nyugodt, szép, hosszú cicaélet - szerető gazdival.

Örülök, hogy megismerhettem őt és gazdáját, többször láthattam és simogathattam, sőt egy alkalommal fésülgethettem is. Beteg gazdija helyett barátom vitte - mint évek óta oltásaira is - utolsó útjára a végelgyengülésben távozni készülő cicát...

Isten veled, Pamacs!:(

(1995. aug. 21. -- 2011. nov. 19.)

"Nekem már nincs a földön otthonom,
És vissza nem tartanak szelíd kezek,
Kicsit még sütkérezem a napon,
És aztán… csöndben… én is… elmegyek."

(Reményik Sándor)

Egy nap a sok közül

Mozgalmas egy nap volt.
Hajnali 5-7-ig időnként felbődült a vízvezeték a házban, anélkül, hogy közülünk bárki is használta volna bármelyik vízcsapot. Ezt pár hete csinálja, akár éjjel is. Olyan erősen, hogy kb. így tudom elképzelni a háború idején a légiriasztást. Fogalmam sincs, hogy nem hallja vagy tesz ellene valamit az, aki használja épp a csapjait.
Az én csapom sem tökéletes - sajnos, csepeg -, de ha én engedem a vizet, nem bőg a rendszer. Viszont ilyenkor hajnalban, vagy éjszaka lefekvés után nekem kell felpattannom, és ha bármelyik csapot egy kicsit megengedem, abbamarad a bőgés. Ő miért nem tudja magának kicsit megnyitni a másikat vagy enyhébb nyomásúra állítani? Hadd bőgjön a rendszer, hisz ő fenn van! Mire elaludnék, már megint kinyitották bőgve a csapot valahol. Volt már, hogy annyira kivoltam az állandó felugrálástól, hogy kipróbáltam, meddig bírják. Valahol valaki szintén előbb-utóbb feltápászkodott, hogy saját csapja nyitásával hallgattassa el az iszonyatos bőgést.
Volt, hogy Bencéék épp fürödtek - elzárt csapok mellett -, mikor felhangzott a bőgés, s a gyerek már retteg tőle. Itt volt eléggé ezermester öcsém is épp tegnap délelőtt, aki tanúja volt egy ilyesminek, és jelezte, hogy az illetőknek valóban ideje lenne valamit csinálni, az egész házban zeng az üvöltő zaj...
Mire reggel megszűnnek a szapora vízhasználások, már felesleges visszaaludni... így készre pakoltam nagynéném tegnap kimosott, s azóta megszáradt mosnivalóját, majd a jószágok rendezése után felmentem a városba egy óráshoz 3 karórával (nyilván nem mind az enyém), melyek némi elemcserére szorultak.
Csak lestem a kb. 6 nm-nyi területű üzletet, míg sorbaálltam, és elképedve néztem az idős embert, aki szuper gyorsasággal, nagyítókkal a szemén tüsténkedik órák tömkelegével, miközben az ügyfelek egyre csak jönnek a 6 nm-re... Le a kalappal előtte... 8 órán át ezt csinálni, tök egyedül munkálkodva, pillanatnyi szünet nélkül, relatíve igen olcsón; azért nem semmi. Még egy bújtatót is rakott az egyik óraszíjamra - mivel leette őket a helyükről a fene, illetve az idő vasfoga -, amiért semmit nem számolt fel. Sem a pormentesítésért, sem az olajozásért...
Hazafelé befizettem nagynéném csekkjeinek egy részét, katalogizáltam agyamban, hogy kinek mi hiányzik, így bevásároltam számára és magunknak, mire már dél is elmúlt, hazaértem. Akkor rohamléptekben, át sem öltözve magamhoz vettem valami táplálékot, s rohantam a háziorvosunkhoz, ahol alig órás várakozás után megkaptam az influenzaoltásomat, valamint kiírattam nagynénémnek esedékes gyógyszereit, illetve az egyre szörnyűbben dagadó lábaira valamiket... Ezután gyógyszertári sorállás, ami legalább annyi volt, mint az orvosnál.
Hazarohanás, le- és elpakolás, majd összeguberáltam nagynéném részére a mosott cuccokat, a vásárlását, a javított óráját, befizetett csekkjeit, gyorsan adminisztráltam egyet, s már rohantam is hozzá...
Ott postaláda-ürítés, neki való "leszámolás", elpakolás, elmosogatás, vadszőlő-levéltömeg sepregetése az erkélyen, némi külső és belső viráglocsolás, uzsonnáravalók bekészítése, ruhák elpakolása, orvosi instrukciók átadása az új gyógyszerekkel is kapcsolatban, motoros szőnyegtolizás, hűtőrendezés, szemétkivitel, lábkenegetés, este pirítós-, teakészítés (most éppen), gyógyszerek előkészítése, mosogatás, elrakodás, majd 8 előtt haza.
Eltelt pár óra a délutánból, mire beugrott, hogy mi a jóistentől nem bírom emelni normálisan a sajgó jobb karomat - ó, hát igen, az oltás! Egy perc alatt behajítottam néhány hideg vizes pzs-t a karomra az oltás környékére - nem kellett volna órákig várnom vele...
Nekem a krónikus szívbetegségeim miatt jár az influenzaoltás, és ezt ki is használom. Az idén ugyan eszembe jutott, hogy mi a fenének, hiszen nem járok dolgozni, nem járok mindennap a tömött dkv-n, tehát kevesebb a rizikófaktor, még ha boltban, gyógyszertárban, postán, orvosnál stb. elő is kell fordulnom.
Aztán viszont épp ez utóbbiak eszembe juttával döntöttem úgy, hogy mégis beadatom, hiszen a legfontosabb, hogy a legkisebb esélyt is megadjam nagynénémnek, hogy legalább ezt ne vigyem el hozzá, ha mégis megkapnám a betegséget. Mert az oltást réges-régóta ő is ingyen kaphatta, de most már nem kaphatja... azt elvileg csak egészségeseknek adják, hiszen egy gyengített vírus... laikus is kitalálja, hogy neki most egy gyengített vírus sem hiányzik.
Közben megkaptam, hogy ha ennyi kaját hozunk, neki át kell csoportosítani a kajarendelését, ami roppant nehézkes már neki... (ám, ha nem vittünk időnként főtt kaját pluszban, akkor rémüldözve ébredt rá párszor, hogy úristen, holnapra nem lesz levese...! - hát ezért inkább viszünk néha és berakom a fagyasztóba, nem tudom, miért gond, hisz inkább az ellenkezője az szerintem). A kajarendelésben az a jó, hogy neki egy adag kaja (leves és második) két ebédre elég, így csak kétnaponta rendel; viszont mire délután odamegyek, már "farkaséhes" és ettől (is) meg a lábzsiborgástól is ideges - erre viszem a krémtúrót, rétest, joghurtot, gyümölcsöt stb., s ezeket eszegeti du.-onként. Valamint, hogy nem kellett volna minden receptet kiváltani, mert ő is csak egyszer kap nyugdíjat egy hónapban. Igen, de előző nap részletesen tisztáztuk, mit váltok ki, és szerintem úgy egyeztünk meg, hogy minden fajtából kiváltok egyet.... Ha én ezt másnap felülbírálom és valamelyiket mégsem váltom ki, akkor a gondnak legalább annyi az esélye, hogy pont azt nem váltom ki, amit pedig ki kellett volna, mint az a probléma, hogy nem kellett volna mindet kiváltani - s akkor indulhatok megint... Ha megemlítem, hogy tegnap mit beszéltünk meg, akkor azzal zárja le, hogy hát ő se lehet tökéletes... (hogy jön ez ide??) - hát, nehéz ügy...
De nem probléma, ezt is meg lehet szokni. Már nem esik rosszul annyira, mint régebben, hogy bárhonnan vettem a szinte még meleg rétest, mindegyik "száraz és szalonnás és alig van benne töltelék...", vagy hogy "hát nem tudom, hol sütik ezeket a réteseket, de elmehetne inasnak, aki sütötte"... Vagy hogy pl. tudom, hogy muszáj friss kenyeret vinnem, mert visítva garantálható, hogy a félkiló maradványa még a 4. nap sem penészedik, tehát ha nem lenne, is baj lenne; ugyanakkor nem jó semmelyik kenyér sem, mert egyik szárazabb, mint a másik (tök friss, szinte melegen szeletelt kenyereket szoktam vinni...); meg különben is, ő sosem pocsékolt kenyérből ennyit, mint az utóbbi hónapokban. Ő soha nem szokott kenyeret kidobni, most meg igen. Lágyan próbálom magyarázni, hogy igen, de beteg sem voltál, és többet ettél, jobban ki lehetett saját magad számára számolni, hogy mikor vehető és mennyi kenyér a kapacitásod... Erre megsértődik, hogy ő nem tehet a betegségéről...
Én ezt tudom jól... és igyekszem is maximálisan ellátni, normálisan. Valamint én sem vagyok tökéletes, de annak kéne lennem - ui. múltkor vécépapír helyett papírtörlőt vettem - persze az is kellett; de az is igaz, hogy én nem voltam képes meglátni, hogy a két hosszú guriga az csak két hosszú guriga, és nem négy db rövidebb guriga. Valamint az aloé vera spray helyett aloé vera gélt vettem, mert tök ugyanolyan a kiszerelése, színe, doboza, ára mindkettőnek, csak nem láttam a spray és a gél szavak közti különbséget... hisz nincs szemüvegem, mert már másfél éve nem jó, de attól, hogy nincs pénzem új szemüvegre, ettől még nem látok jól...! - így a gél maradt nekem (most már 38 ezernyi segélyemből épp erre volt legnagyobb szükségem!), és elmentem neki sprayt venni... mindegy, ezekre a mentegetőzésekre kár időt pocsékolni, annyira nem ez a lényeg, és hát hol vannak ezek az apróságok az ő nagy bajához képest?
Meg aztán, amikor beszélgetünk és aközben számtalanszor elalszik, vagy nézi a kedvenc sorozatát és a végén nekem kell elmesélnem, mert végigaludta; vagy amikor minden baja és fájdalma mellett még fentről el is áztatják a fürdőszobáját úgy, hogy csepeg a mennyezet... amikor felhív és elfelejti, mire akart kérni... akkor folyton a sírás szorongatja a torkomat. És úgy érzem, mit számít minden apróság, amitől szégyent vagy sérelmet érzek, mikor nem jó neki valami, vagy nem úgy gondolt valamit, ahogy én csinálok; miért kell csillapítanom a gyakran lázadozó érzékenységemet, mikor ekkora baja van? Meg ki tudja, nekem még mi minden bajom lesz esetleg sokkal hamarabb, és ki a fene fog nekem egyáltalán "szalonnás" rétest hozni vagy lesz-e penészes kenyerem, ha majd már én sem tudok arrébb menni? Hiszen én is csak azért tudom ezt így csinálni, mert épp munkanélküli lettem. S ezt majdan, ha én is idekerülök, nem akarhatom a gyerekeimnek... ez tiszta sor.
Szóval tanulom és gyakorlom az alázatot. Pedig jól tudom, mi az, engem még úgy neveltek (ebben éppen egyedülálló nagynénémnek - keresztanyámnak - is nagy szerepe volt). Hogy nem én vagyok a fontos, meg hogy van fontossági sorrend, és hogy mások segítségére lenni, valamint a türelem a legfontosabb.
S egy halálos betegnél csak az kell legyen a cél, hogy megszépítsük, amennyire tőlünk telik, hátralévő idejét...
és itt ez most szinte egyedül rajtam múlik. Nem osztozhatom ebben senkivel. Ha én elbaltázok valamit sértődéssel, haraggal, bármiféle megjegyzéssel, ha nem tiszta a lelkiismeretem, nem alhatom jól, és soha nem bocsátom meg magamnak a dolgot - és nem megy utánam őhozzá még 2-3 más látogató, aki helyreteheti vagy kiegalizálhatja a közérzetet-hangulatot...

Boldog névnapot!

Szilvinek nagyon sok boldog névnapot kívánok!

Ősz örömei

Vasárnapi ebédfőzés helyett, pláne, hogy tele volt a hűtő ilyen-olyan maradékokkal is, úgy döntöttünk Szilvivel, hogy kihasználva a gyönyörű őszi időt, sétálunk egyet a Mekiig, ott megkajálunk, hozunk is haza ezt-azt.

Ez a Meki két buszmegállónyira van tőlünk, s már alapból is érdekes a séta, mivel az igen forgalmas út egyik oldalán a lakótelep a maga többnyire tízemeletes tömb- és kanyarházaival, míg a másikon az itt-ott évszázados kertes házak sorakoznak. Az utca egyik oldalán a Tócóskert, a másikon a Postakert.

Naná, hogy vittem fényképezőgépet. Csatolt részeim már lassan csak akkor csodálkoznak, ha speciel bótba menésnél "véletlenül" épp nincs nálam...

Mióta minden áldott délutántól estig nagynénémnél vagyok, ezért az életem többi részét max. du. 3-ig le kell zargatni. Benne főzéssel, bevásárlással, mosással, takarítással, "társadalmi" és családi élettel, mosogatásokkal, állatokkal, netezéssel, olvasással... nyilván, hogy ez egyszerre mind lehetetlen. És soha nincs délutáni program. (Már tudniillik a betegápolás okán.) Ez a tőmondat szerintem elég ahhoz, hogy ha mögé nézünk a szavaknak, értsük is: tehát nincs mozi, baráti találkozó, kiállítás, koncert, akármi. Nincsen semmi, de mivel abszolút nem is férne bele, fegyelmezett vagyok, tudom, hogy most más időket élek, nem gondolok rá és így nem is vágyom ezekre őrülten. Este 8 után már csak a maradék háztartás, családi ez meg az (Bencus este szinte a legaktívabb és iszonyat sokára "szűnik meg"), és ha mindezek után nem bukom egyenest ágyba; végre a megérdemelt egyedüllét. Amikor erőnek erejével olvasnék pl., csak a szemem nem engedelmeskedik. De azért olvasok persze... szinte soronként feltűnő fizikai erőltetéssel - és majd' megzavarodok, amikor még úúúgy olvasnék, de már végképp nem látok, összefolyik minden. Hasonlóképpen vagyok a késő éjjeli órákban a monitorral is. Szemmeresztés, kézzel szemhéjak húzgálása, szemforgatás 4-5 másodpercenként - miközben pedig úgyis csak a következő pislogásig látok valamit, utána megint homály, csípés, szúrás.

Mindezt azért írtam le, hogy érthetőbb legyen, hogy nekem az itt leírt apró örömök is értékesek, sőt... és számomra nagyon is érdemesek megírásra...

Tehát mekiztünk egyet, ami alatt Bencus érdekes módon nem volt túl boldog, érthetetlenül nyűglődött, látványosan alig evett stb. Mi Szilvivel sokkal jobban élveztük a dógot. A végén összepakoltunk minden hagyatékot és a pluszba vett pár szendvicset, aztán következett a hazafelé séta.

Hihetetlen ez a hosszú nyár, utána meg ez a hosszú ősz, amikor mindennap verőfényre és kellemes időre ébredünk. Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna ilyen tartósan hosszú, meleg ősz, a tulajdonképpen szeptember végéig kitartó dögmeleg nyár után...

Csodás színek, a dél körüli napfénytől ragyogó lombok és avar nemcsak minket kápráztatott el, de Bencusnak is sokkal jobb kedve lett. Mikor egy szép sárga falombozat invitálására bementünk a régi házak között nyíló csendes kis mellékutcába és felfedeztük az alatta 20-30-40 cm magasságra felhalmozott lehullott levéltömeget, nem sokat kellett biztatni a csecsemőt, hogy jól érezze magát. Legalább egy óra hosszat szaladgált, hempergett, ült, feküdt benne, teljes energiával ölelte magához a falevélcsomókat, ami két kis praclija közé fért és dobálta fel... És kacagott és kacagott.:) Én meg fotóztam és fotóztam....

Szilvivel szép, dekoratív leveleket gyűjtögettünk, és közben a hancúrozásunk helyszínéhez közeli ház kerítésénél egy német juhászkutyus egyetlen vakkantás nélkül, mozdulatlanul ülve nézte végig nem éppen rövid ideig tartó, nem éppen "csendesen romantikus" ottlétünket...

A macska - H & H 14.

Megjelent A macska legújabb száma. Haramia és Honesty 14. része is helyet kapott benne.

Haramia és Honesty

14. rész

Előbb-utóbb megszokunk

Eltelt pár hét, amikor már hajlandó volt a két cica egyidőben enni. Jobban mondva Honesty bármikor hajlandó volt enni, tehát inkább úgy mondanám, hogy Haramia sem rohant el azonnal, amint Honestyt meglátta. Azért a két tálnak egymástól bizonyos távolságra kellett lenni.
Honesty természetesnek vette, hogy ha külön tálkából esznek is, ő bármikor odamehet a Haramiáéhoz egy tálból kukoricázni, holott az övében is van még, sőt ugyanaz van. Haramiának viszont talán nem volt humorérzéke, mert akkor ráfújt Honestyre és otthagyta az egészet. Ennek persze az lett a következménye, hogy előbb-utóbb Honesty falta fel a maga adagján kívül a Haramia maradékát is.
Igen jó érzés volt, amikor eljött az a pillanat, hogy két karral két oldalra kinyúlva elértem mindkét cicát, és egyszerre lehetett őket simogatni. Persze ezek az idillikus percek nem tartottak sokáig, de jó érzés volt legalább ennyire összekapcsolódni hármónknak.
Egyre sűrűbben fordult elő, hogy összeorrozott a két macsek. Ezt roppant jó jelnek vettem, hiszen ismerkednek! Ám sajnos, nem igazán volt tartós, mivel Haramiában lassan fejlődött csak ki a bizalom, nem tudta túltenni magát félősebb, nyuszibb természetén. A vége az lett, hogy kis fújással ugrott egyet hátrafelé és elszaladt. De már nem bújt el, már el tudtak lenni órák hosszáig egy helyiségben, pár méterre egymástól. Azt hiszem, Honesty szívesen össze is bújt volna Haramiával aludni, de szerintem nincs az a cica, akivel Haramia összebújva merne tartósan aludni, ő már csak ilyen.
Összeszokásuk biztató jele volt egy idő után a beinduló kergetőzés. Hol egyik, hol másik kezdte, de általában Honesty packázott teljesen ártatlanul még az alvó Haramiával is, aminek persze az lett a vége, hogy megkezdődött a rohangálás, egymás üldözése. Ez aztán nem járt nesztelenül, el lehet képzelni. Honesty, ha beindult a hömpölygő áradásával és hatalmas, dús farkával Haramia nyomában, hát lehet gondolni, nem maradt kő kövön! Időnként néhány cserép, dísztárgy, váza romjai jelezték a kergetőzés nyomát.
Néha a kergetőzés közepette nem tudták kikerülni a fizikai találkozást, akkor birokra mentek, ment a bunyó, forgolódás, harapdálás, repkedtek a macskaszőrpamacsok. Mikor a vége fele esetleg már kicsit durvábbra vették a játékfigurát, általában Haramia adta fel hamarabb a dolgot, hiszen őrá, a kis rövidszőrűre kissé hatásosabbak lehettek Honesty jóval erősebb karmai és harapásai, mint fordítva. Kicsit aggódtam is időnként, nem történik-e baleset… a szemeiket féltettem leginkább. Ezekhez képest nem úgy vettem észre, hogy ezek verekedések lennének. Mindig játékból indult a dolog, és sokszor fél órákig elrohangásztak anélkül, hogy ölre mentek volna. Volt, hogy csak kifáradtak, és egyszerűen beállt náluk a pihenőfázis.
Mindenesetre örültem a kontaktusnak, hiszen nem volt mindegy a macskáim boldogsága. Még Honesty idejötte előtt aggódtam Haramia különcsége miatt, féltem attól, hogy hátha ő egy annyira jellegzetesen „egyke” cica, aki majd esetleg képtelen lesz másik macskát megszokni, elviselni. Viszont amiatt is aggódtam, hogy Honesty hozzá van szokva a játszópajtásokhoz, nem fog-e unatkozni, nem fogja-e magát boldogtalannak érezni, ha Haramia egyáltalán nem tölti majd be a játszótárs, pajtás szerepét, sőt, netán ellensége lesz.
Illetve még rosszabb dolgokról is hallani, ugye, amikor a régi cica „bosszút áll” – itt nyilván elsősorban a gazdira gondolok. Szóval nem tudom, mit csináltam volna, ha Haramia úgy dönt, hogy ezentúl mindenhova almozik majd, csak nem oda, ahova kell…
Az almozás körül sem volt gond soha. Igaz, két almos volt Honesty jöttével egyidejűleg, tehát akár a külön használat is működhetett volna, de szerencsére nem volt semmiféle kisajátítás ilyen téren. Inkább azt vettem észre, hogy Honesty az ajtós-fedeles nagyot, Haramia a kicsit használja, ami végül is teljesen logikus, ha azt vesszük, hogy Haramia addig is azt használta, valamint a méreteik miatt is. Viszont vettem őket észre mai napig is fordított helyhasználatban, úgyhogy nem hiszem, hogy ez számított volna náluk. A kisebb almos használata egyébként sem lett annyira nyerő kicsit később a növekvő Honesty szempontjából, hiszen – mint ahogy azóta már nemegyszer megtörtént – a busafejű macsek tisztességgel benne áll az alomtálcában és végzi a dolgát; na igen, csakhogy a hátsó része túlér a tálcán! És egy Honesty általi pisiadag ha szétárad a kis előszobában; hajaj, pont elég felszedni nyomtalanul-szagtalanul!
Honesty idejötte után első pár nap egyik macska sem aludt velem. Haramia bujdokolt valahol, Honesty meg az egyik fekvőkéjét részesítette előnyben. Aztán ahogy teltek a napok, Honesty rendszeresen vendégem lett a fejemnél. Számtalanszor arra ébredtem éjjel, hogy összevissza nyalja a hajamat. Ha hajnal felé éhes lett, egyszerűen ráfeküdt a fejemre, és teljes gázzal beindult a nyalógép...
Amikor Haramia első pár hétnyi riadalma és tartózkodása kezdett felengedni, ő is feljött az ágyamra. Ám szigorúan nem testközelbe Honestyvel! Nem, ő a lábam környékén fonta kakaóscsigába magát. De így is boldog voltam: másfél hónap után eljutottunk odáig, hogy egy ágyban aludt velem a két macsek. (Folyt. köv.)

82 éves volt halottak napján

Fura érzésem lenne, ha én születtem volna épp november 2-án. Régen - mondjuk, az anyám korosztálya idejében - ez nem volt téma, gyerekkoromból sem emlékszem még a szóra sem, hogy horoszkóp, tehát még azt sem tudhatta, hogy pl. Skorpió jegyében született, meg ha igen, kit érdekelt... mindenki született, amikor született, és kész.

Több ismerősöm is november 2-án, halottak napján ünnepli a születésnapját.

Köztük nagynéném-keresztanyám is, akit naponta gondozok és látogatok.

Emlékszem, hogy hogy ki volt akadva, mikor már elterjedőben volt a "horoszkopizmus", hogy nem elég, hogy a halottak napján született, még Skorpió is...

Mikor az ember Mindenszentek, halottak napja körül amúgy is olyan melankolikus, emlékező, gyászoló hangulatban van, a jegy mindegy; hiszen akkor még ez is pont elég. Halottak napján születni...

Hát, neki így hozta a sors. És megérte a 82. életévét, bár ez az év eléggé borzasztó volt neki... múlt év vége felé kezdődött gyengülése, de akkor még fogalma sem volt, hogy ilyen nagy a baj. Ez év márciusától viszont már látványosan, de akkor is csak a 82 év terhének, magának az öregségnek tulajdonítottunk mindent.

S mikor augusztusban kiderült, hogy mekkora nagy a baj, hetekig jóformán fel sem tudta fogni. Sokk volt ez neki, olyan és akkora hatalmas sokk, hogy még nemrég óta mondhatom, hogy talán már mostanára felfogta, mekkora a tudat terhe. Majdnem ép elméjébe került ez a számára nagyon is váratlan és bomlasztó sokk.

Még hetek után, ahogy a kórházból hazakerült - műtét, bármiféle kezelés nélkül (mert már nincs értelme... idős, legyengült, áttétes mindenfele...), nap mint nap ráeszmélt, hogy még mindig abban a tudatban van, hogy a kórházban van. És mikor ráeszmélt, hogy nem, már itthon van - akkor is sokszor úgy ébredt éjszaka, hogy "na majd, ha kikerülök a kórházból, ezt meg ezt csinálom"...

Most már tudja. Néha még nem fogadja el, néha még felteszi a kérdést, hogy mit csinálhatna valami gyógyulás- vagy erősödésféléért, nem érti, hogy hogy történhetett ez vele, amire utolsó percig (amíg a professzornő neki személyesen el nem mondta) egyáltalán nem is gondolt; hogy történhetett ez ővele, mikor ő 10 éve, az akkor diagnosztizált és műtött, nagyon-nagyon időben elcsípett rosszindulatú tüdődaganata, kemoterápia stb. után folyamatosan, félévente jár kontrollra, még idén áprilisban is volt!, és semmit nem állapítottak meg, sőt, gyógyultnak nyilvánították már évekkel ezelőtt - ez vele nem történhetett volna meg... különben is, minden áldott nap imádkozik 10 év óta, hogy a rák minden fajtájától mentse meg a "jóisten". Hiszen azt, hogy mennyire időben történt az a 10 évvel ezelőtti dolog, ő azt is Isten őfelé irányuló gondoskodásának véli. Igen, kapott még 10 évet. Azért, mert ez a mostani eredmény, attól még az - lehetett Isten gondoskodása. De ő annyira hitt benne, hogy ez vele nem történhet meg még egyszer...

Nem tudom, mi vár még rá, ránk... mert ez a kíméletlen betegség nem egyszemélyes játék. Egyaránt sújt mindenkit - beteget, gondozót, környezetében lévőket.

És hát valóban kellemetlenül fájó érzés olyan valakit felköszönteni, akiről már tudni lehet, hogy a valószínűségszámítás szerint nem biztos, hogy túlél minket, és hát vigyázni is kell, hogy hogyan köszöntünk. Nem kívánhatunk "sok boldogot" és társait. Mi boldog szülinapot kívántunk, és bár tudtuk, hogy nem boldog ez a nap neki, de egy kis örömet csak szereztünk azzal, hogy megemlékeztünk róla.

Én a kis csokor vágott virággal, Szilviék pedig egy cserepessel - s némi sütivel, gyümölccsel.

Azt kívánom, ameddig élsz, relatíve fájdalommentes és emberséges legyen, ha lehet - tudom, Te is ezt kívánnád magadnak...

Számvetés Mindenszentekkor

Újra Mindenszentek, halottak napja.

Elmúlt egy év. Mennyi minden történt... szinte alig tudunk hozzáérni a mindennapokhoz, úgy repülnek...

Egy éve még... istenem, halvány fogalmam sem volt, hogy gyökerestül felfordul az életem alig egy félév múlva... és lám, megtörtént...

Fenekestül átfordult a világ; minden, amit eddig biztosnak hittem, teljesen bizonytalan.

Senki nem érezheti át, ez a kapott információk szerint egyre biztosabb... csak, aki átélte vagy benne van.

Más ám teljesen kívülről empatikusnak érezni magunkat, megint más benne lenni.

Egetverően más egy normális társsal átélni a sz@r helyzetet, vagy tök egyedül lenni. Ahol mindig Te légy az okos, Te tudj mindent, csak rajtad álljon minden - úgy esve, ahogy püffen. Ok, velem kapcsolatban rajtam állt eddig is, csakhogy nem voltam ennyire kiszolgáltatott és felhasznált... mert küzdelmesen, de elláttam magam és rászorultjaimat.

Más úgy átélni, hogy biztos hátterű szülők is vannak, vagy akár volt férj, akire mindenek ellenére számítani lehet. Nekem ez nem adatott meg.

Én sajnáljam azokat, akik háromszor-ötször-tízszer ennyi - bár néha valóban nevetséges - jövedelemből alig jönnek ki... mint ők engem, a sokszor annyi fizetnivalóval, eltartottal és éhbérrel. És mégis meglenni, túlélni.

Nem lenni fontos. Nem érdekes, ami eddig az volt, mert a dolgok jelentősége óriásian átrendeződött.

Nem írni, mert... minek. Mert fáradt vagyok. Mert úgysincs értelme. Mert kész vagyok, beteg vagyok, mert maximum mások támaszaként van még létjogosultságom létezni.

Hozzászokni, hogy a biztonságból mennyire magabiztosan, résztvevően ám tudálékosan, vagy csak tudálékosan osztják az észt az emberek. A mennyei védettségből.

Tévedés ne essék: halálbiztosan megkülönböztethető az, amikor valakinek, akár a biztonságból is, teljesen őszinte az együttérzése, és nem csak kötelességtudat diktál ilyen vagy olyan banalitást, tessék-lássék ezt vagy azt, mert történetesen már régen írtunk neki hasonlót. 

És ezeknek a hiteles, néha ismeretlen emberkéknek ezt nagyon köszönöm!

Meg az, amikor mindennek a tudatában mégiscsak akadnak velem kapcsolatos dolgok, amiket bárki bármilyen negatív érzésből kifolyólag csak azért sem tolerál. Úgy tesz, mintha nem venne észre - számára jogosan - mert szerinte már nem számítasz. Mert túlélés szempontjából a sokkal elenyészőbb jelentőségű "ő-problémáját" nem tűzi a zászlajára nap mint nap az a nyomorult, akinek esetleg kenyérgondjai vannak; ezért hát megbosszuljuk - tudomására adjuk a szerencsétlennek, hogy ő sem számít nekünk. Mintha annak számítana, ha nem. Itt csak az igen számíthatna ugyanis... a nem vagy elutasítás már semmit nem nyom latban. Már nem.

"Az örök világosság fényeskedjék nekik..."

* * *

Eljönnek értem

Ha már a magasból lelkemet is
földhöz vágja a gravitáció,
ha már benső könnyeimtől
fel sem tűnik az eső - bár szakadó -,
ha már az Ég elhívja az egyetlent,
ki maga a feltétel nélküli szeretet,
ha takaróm már oly rövid lesz, hogy
magzatpózomra sem nyújt meleget,

akkor - tudom - eljönnek értem a fák,
és ősz-színeikkel lágyan betemetnek.