Tények és valóságshow

12-én menni kellett a MÜK-ba, mivel letelt az első három hónap "munkahely-keresési támogatási időszak". Hihetetlen, milyen gyorsan elment, és mégis úgy tűnik, annyira régen volt, annyi minden történt és történik ez idő alatt! Hát nem egy nyugalmas állóvíz, nekem legalábbis egyáltalán nem.
Épp nemrégiben beszéltem anyukámmal, visszaemlékezve arra, hogy elvileg nemrég, gyakorlatilag baromi rég ződhajnaltól kezdve egész nap melóztam 8,5 órát, plusz legalább napi 3 óra utazással, és a maradék időt egész életemben görcsösen igyekeztem a legjobban kihasználni - persze soha nem értem utol magam, és mindig tele voltam lelkifurdalással, hogy itt vagy ott képtelen vagyok maximálisan eleget tenni. Úgy, hogy mindenkinek jó legyen, úgy semmiképp! - és hogy a különbséget a munkanélküliség kapcsán egyáltalán nem így képzelhettük el laikusként.
A lelkifurdalás azért volt, mert talán mégsem minden percben dolgoztam éjjel vagy hétvégeken, hanem időnként a magam kedvteléseinek is hódoltam. De ha belegondolok, hogy a hátam mögött lévő 36 év szolgálati időmben vagy 15 évem úgy zajlott, hogy itthon is kisebb-nagyobb megszakításokkal - de nagyon-nagyon sok hétvégén - folyamatosan dolgoztam (és itt most nem a háztartásra gondolok, hanem szakmámban, pénzért), azért, hogy megéljünk... hát őszintén mondom, nem voltak anno hülyék azok, akik a sokáig stabilnak tűnő 55 év nyugdíjkorhatárt kitalálták.
Ennyi idős korra az embernek elápolandó öregjei lesznek. Ha túl szerencsétlen, meg sem tudja ezt a terhet osztani másokkal!
Ennyi idős korára az embernek unokái lehetnek. S mint ahogy anyám bevetette magát és mennyit segített, hogy zökkenőmentesen tudjak dolgozni járni, akár az elrendelt hétvégi tizenkét órázásokon is, úgy ez a fajta tényező sem változott az idők folyamán! Ha az ember gyerekének, aki apa vagy anya, a mai világban munkahelye van, akkor a nagyanya, egyértelmű, beszáll segíteni a gyereknél, ha megteheti.
Ennyi idős korára az ember már összeszedhet egy csomó betegséget - áldja Istent, aki nem! Muszáj kezelésekre, ide-oda mászkálnia, bármennyire is elhanyagolta azokat dolgozó korában - mert a kényszer, a megfelelni akarás (hogy ki ne rúgjanak!) nagy úr volt, hiába rögzítették belénk, hogy az egészség a legfontosabb. Manapság a létfenntartás még fontosabb, hiszen eleve lét nélkül nincs egészség!
Azt akarom mondani, hogy nagyjából valóban 55 éves korban, egy nő pláne, ugyanúgy ki van téve többféle szolgálatnak, amelyek addig esetleg nem léptek fel. Unokák és öregek. Betegségek. Valakiknek meg kell oldani! Ezek lennénk mi... A közben lévő maradék időben tán jutna idő netán magára néha 1-2 óra, ami nemcsak mások szolgálatából, saját bajaiból és háztáji kötelességeiből állna. És nyugodtan elhiheti mindenki, nem kanári-szigeteki nyaralás hiányáról beszélek... azt nagynehezen, de egész életemben túléltem valahogy...
De nem - ránk sóztak még 10 évet. Tök logikusan épp abban az időszakban, amikor sokezrével szűnnek meg a munkahelyek és gombamód szaporodnak a lapátra tett, kiszolgált-megszolgált, betegekké használt dolgozók, akik számára oly bizonytalan bármiféle fizetett munkásjövő már, mint a kóbor kutya vacsorája.
Ha olyan hihetetlen mázlink van, hogy nem rúgnak ki védett korban vagy előtte, akkor a munka mellett még 10 év lelkifurdalás öregjeink és unokáink segítése, szükséges gondozása vagy szülőhelyettesítés lehetetlensége miatt, állandóan elnyomva a lelkiismeretet - mert hiszen valamiből meg kell élni...! - és hálás lehet az illető, ha nem hangzanak el rendszeresen a szemrehányások, vagy át tudja hárítani más(ok)ra a feladatot - nincs egyedül! -, befogva száját, összeszorítja fogát és hallgat az "itt fáj-ott fáj"-jal, nehogy feltűnjön valakiknek fentről, hogy hát ez meg mit keres még itt?...
Ha pedig nincs ilyen hihetetlen mázlink, akkor osszuk be a napunkat, mikor járunk el kezelésekre, mikor vigyázunk unokára, miközben állandó készenlétben vagyunk öregjeink miatt, akikre "még csak" a nappaljaink felét áldozzuk - viszünk több háztartást, kiszolgálunk, kívánságokat teljesítünk, olyan dolgokat megcsinálunk hátberobbanva, amiket a magunk háza táján már rég nem szaporázunk annyira, csak hogy a béke és a beteg kívánsága meglegyen... és nagyokat nyelünk, ha mindezek ellenére érthetően nyűgös, hepciás édes-zsarnok öregjeink, úgy érezzük, hálátlanul vagy érdemtelenül bánnak velünk. Pedig nem kívánnánk sokat, csak hogy megfeleljen, amit teszünk.
Ha ez jutott, akkor már csak azt kell kitalálni, hogy osszuk be a mostantól vagy havi 38 ezer kemény forintot (hiszen a 77 és 79 ehhez képest krőzusként akár a számlákat és a macskákat is fedezte, még ha én egy gombostűt sem vettem, is) -, és mindez semmi ahhoz képest, hogy pár hónap múlva hogyan osszuk be majd... a nullát.
Ezek nem érzelgősségek és nem nyafogások. Olyan tények, mint a macskakő, ami lehet a talpunk alatt is, de pusztán kedvtelésből valaki fejbe is vághat vele...
Bárki utánajárhat - és ha majd ő lesz benne, esküszöm, nem fog körtáncot járni. Kivált, ha nincs olyan szerencséje, hogy tartalék (mert megtehette) anyagi fedezet vagy normális család és dolgozó baráti embertárs(ak) álljanak mellette. Nyilván azok nevében írtam főként ezt a monológot, akik főként anyagilag mindig is csak leginkább magukra számíthattak...
Mégis ideírom azt is, hogy mindezek ellenére örülhetek, ahogy az ügyintéző hölgy is mondta, mert azon szerencsések közé tartozom még, akiknek még jár támogatás, hiszen lejárt a 3 hónapom. Ugyanis szeptembertől már csak 3 hónap a munkanélküli... úgyhogy szavam sem lehet.