A macska magazin - Haramia 7.

Megjelent az A macska magazin szeptember-októberi száma.

Jó érzés látni piszok-mocsok rongy csőmacskámat megörökítve, immár a 7., róla szóló részben.

Haramia

7. rész

Rágcsálósdi

Haramia ki nem fogyott a meglepetések szerzéséből. Ő maga nem is sejthette, hogy az alvását leszámítva lényegében minden mozzanata megörökítésre méltó, ő úgy éli meg ezeket, hogy ez teljesen normális cicáéknál. Pedig nem, a cicák is éppúgy különböznek vérmérséklet, mozgékonyság, szelídség, mániák szempontjából egymástól, mint az emberek.
Emlékszem, akkor ősszel történt, amikor Haramia féléves körül lehetett, hogy vettem egy magnóval, rádióval kombinált CD-játszót. Úgy örültem neki, mert addig csak a számítógépben hallgathattam CD-t. Kis semmilyen, drótszerű antennája volt neki. Azt valahogy el kellett helyezni, lehetőleg felfelé, hogy normálisan szóljon a szerkentyű. Mintegy egyetlen napig volt meg az antenna! Míg másnap nem voltam a tett színhelyén, Haramia megoldotta a problémát: lerágta az antennát, kb. félig. Azóta sincs normális rádióm, minden alkalommal, ha muszáj lenne hallgatnom, rengeteget manipulálok a maradék antennával, míg valamit egyáltalán lehet hallani általa…
De még ennél is nagyobb baj volt az, amikor egy postai értesítőmet rágott meg, amit feledékeny módon kint hagytam a konyhaasztalon; ráadásul ebben az esetben én magam sem tud-tam, mit kaphattam. S ezt követőleg a kínos magyarázkodás a postán, hogy bocsánat, de megette a macskám és egyebek… Hát, nem tudom kellőképpen visszaadni azt a megsemmisítő pillantást, mellyel kísérték ezt és a hasonló vallomásaimat ilyen esetekben. Aztán többször is „megevett” néhány befizetendő csekkemet, és nem volt válogatós: bizony megette a befizetett csekk igazolószelvényét is, amivel pedig később menni kellett bizonyítás céljából a közös képviselőhöz, mert ott elfelejtették könyvelni. Én égtem, de a közös képviselő is nagyon felvillanyozódott.
Ez a megevés nem szó szerint történt, csak éppen használhatatlanná tette a dokumentumokat. Meg is figyeltem: úgy történik a dolog, hogy két kezével letámasztja a sértegetni óhajtott papírdarabot, miközben szájába veszi annak elérhető részeit, és fejét oldalra – egyszer jobbra, aztán balra – kicsapva szaggatja fogaival fecnikké a papírt. Legyen az egy újság, egy levél, vagy éppen a még régifajta személyi igazolványom lapjai! A fejmozdulatok, amivel ezeket eszközli, büszkék és öntudatosak. Nyilván, hát nem csak úgy óvatosan, sunyizva kell ezeket csinálni, hanem felvállalva tetteinket, talán nem így van?
Akkoriban fiam még iskolába járt. Egyik este, mikor hazamentem, jelenti nekem, hogy roppant sajnálja, de nem tudja megtanulni a történelemleckét. Értetlenül néztem rá és már készültem a szülői dörgedelemre. Aztán megláttam a jelzett történelemkönyv aktuális leckéjét… enyhén szólva cafatokban állt az oldalpár. Szépen formált, többnyire lengő szalagcsíkokra szaggatta azt kedves kismacskánk, melyet aztán celluxszal próbálgattam a hátoldalán és a földön, heverőn, itt-ott talált, sikeresen leszaggatott darabokból összetákolni, hogy úgy félig olvasható legyen a maradvány.
Az újságok, és sajnos, nyitva felejtett könyvek is sokszor tanúsíthatták Haramia éles fogazata nyomát. És akkor hálát adhatok az égnek, hogy mondjuk, nem kölcsönbe kapott könyv volt a porondon!
Rengeteg fényképalbumom van, egyik hobbim a papírfotók albumba rakása. Mióta van digitális gépem, kevesebb a lehetőség, bár előfordul, hiszen azokból is szeretek néha papírképeket előhívatni. Lényeg, hogy ha elkezdem a fotók albumba pakolását, Haramiának természetesen azonnal ott kell teremnie, buzgó segítség gyanánt. Ami abból áll, hogy imádja nyalogatni a képeket, de ez még hagyján. A probléma az, amikor ezek sarkait is megevéssel-cakkozással tiszteli meg. De az ember megerősödik a terhek alatt, így hát legyintve veszi tudomásul: hál’ istennek, úgyis csak a miénk… mármint nemcsak a fotók, hanem a macska is.
Ha ajándékokat csomagolok, az kezdettől fogva Haramia aranypercei közé sorolhatók! Esküszöm, úgy veszi, hogy az direkt számára teremtett játékidő. Többet jelent, mint ezer darab plüssegér! Azonnal ott terem, és a csomagolópapírokat hatalmas ambícióval és ezer örömmel veszi kezelésbe. Mivel az ágyamon szoktam – mint legnagyobb felület – a csomagolásokat végezni, ezért egyértelmű, hogy Haramia, ha csupán rááll a csomagolópapírra, akkor az minimum behorpad, ha éppen ki nem lyukad… így az a rész dobandó. Kezdődik egy másikkal elölről… Haramiát közben sűrűn felkapom és lepozicionálom az ágy tetejéről, két-három lehajítás után kiterítem az újabb díszcsomagolót. Bal karommal már védekezem a felugrani szándékozó aktivistától, de közben a papír összegöndörödik. Imádom. Mikor végre odáig jutok, hogy az ajándékon netán már csak a csomagoló széleit kell celluxszal megerősítenem, akkor meg a celluxot lopkodja el, és mivel ilyenkor sűrűn van rá szükség, minden alkalom előtt ott kell hagyni mindent, és keresni égen-földön az ellopott és elfocizott celluxot. Nem egy eset volt, hogy míg én négykézláb mászkáltam a cellux után, addigra ő megette a már szinte készre becsomagolt ajándék sarkát!
Na, ilyenkor szoktam Haramia édesanyjára sűrűn gondolni, valamint Kleofást (a 17 éves teknőcöt mint háziállatot) gondolatban megkövetni az akváriumtakarítási nehéz percek okozta idegességem és türelmetlenségem miatt,  kissé előtérbe helyezve őt…