2017. május 4., csütörtök

Tények, gondok, gondolatok

Ma átlagnap volt, hányás nélkül.
Hasmenés azért van. Az étvágy nem mondhatnám, hogy visszatért volna, de azért apróságokat be tudok fogadni csekély mértékig, csak szikrányit sem szabad túlfeszíteni a korlátaimat. Nagyon keveset, inkább száraz, sós rágcsák, krémtúró, a tea is lent marad.
Főtt kaja nemigen megy, bár a levessel meg fogok próbálkozni. Érdekes, hogy húst sem, köretet sem, gyakorlatilag semmilyen szokásos emberi ételt nem kívánok, de mindenképp hálát adok, hogy nem vegetálok és nem jön ki belőlem minden korty is.
Tehát ma nem mentem vissza infúzió miatt, még szerencse, hogy a branült kivették.
Nem biztos, hogy rossz lett volna a végeredmény, de hát mivel nem hánytam, ezért lassan abban kezdenék már végre reménykedni, hogy legyen már vége ennek a rosszullétes korszaknak.

Szilviék ma elkezdték a papírgyűjtést: délutánra, mikor ment Bencéért, 8 kilót mérettek le, és elvileg van még itthon másnapra, jézusmárja, 11 kg. Szilvi mindent, fölös dobozokat is feldarabolt, hogy gyarapodjon a papír -- végül is én is amondó vagyok, itthon feleslegesen ne foglalják a nem létező helyet...
Ma utaltam a közös költséget, Szilvivel pedig befizettettem a 4 kezdőcsekket. A nyögdíjas bérletet (csak a bérlet az, én nem!) már tegnap megvetettem vele.
Dani pedig orvosnál volt a -- remélem, csak -- megfázásával, hétfőn kell  neki visszamenni. Pár nap pihenő. Nem árt végül is, ha olyan helye van, ahol megteheti -- az enyém nem ilyen volt.
Anyámmal beszéltem telefonon, úgy döntöttünk, hogy annak elkerülése végett, miszerint a kifőzde, nagyasztal és hadsereg konkrétumától megmentsük őt, próbáljunk meg inkább jövő hétközben elmenni és úgy rendezni az anyák napját (ami ellen persze tiltakozott, de hát amúgy is ellátogat az ember néha, nehogy már pont a jóanyánk napján takarékoskodjunk.
Mondtam anyámnak -- Dani du.-os lesz, úgysem tud jönni, ő majd úgyis utalja az ajándék feltöltést.
Mi pedig (remélhetőleg!!) elsétálunk Szilvivel, és ne aggódjon, nem kincsesládát viszünk.
És ha süt palacsintát, az nekünk a konyhaasztalnál kompletten elegendő. Szilvi is kisevő, rólam meg most ilyen téren ne is beszéljünk, abszolút felesleges erről még gondolkodni is nagyban.
Anyám szerint talán öcsém kiviszi a temetőbe most hétvégén, és nagyjából rendezik a sírokat, a keresztanyámét olyan állapotba hozzák, hogy ne kelljen szégyenkeznem, ha állítják majd a sírkövet (úgy gondolom, még nem kezdtek a sírnál munkába, az majd a végső stádium). Ez könnyebbség is, hisz az átvételkor pont elegendő lesz nekem akkor kimenni megnézni, majd visszamenni egy megállónyit az irodába rendezni. Előreláthatólag akkor már túl kell legyek a 2. kemón, tehát nem tudom, épp milyen stádiumot fogok játszani...
Azon meg még gondolkodnom kell, hogy ha mondjuk, 5-6 nappal előbb megyek a MÜK-be, mint ahogy elő vagyok írva, az vajon baj-e, mert az is pont a kemó körüli napokra esik... Az az igazság, hogy nemcsak, hogy emberek közé kerülendő a menés, de pláne a kritikus napokon még pokoli is a dolog. Viszont minden intézendőmnek haladnia kell tovább, függetlenül attól, hogy én éppen hogy vagyok, ha azt akarom, hogy legalább ez az fht. megmaradjon.
Még az aktív korú ellenőrzés/vizsgálat is most lesz majd, májusban. Csupa öröm az élet. Mindenesetre igyekszem a lehető legtöbbet találni benne, még így is!:)

Én azt hiszem, hogy olvasok, írok, fotózom, továbbra is ugyanúgy élem az életem: részt veszek kiírásokon, kihívásokon, színezek, rajzolok, macskázom (ma pl. félvödörnyi macska-aljszőrzetet imádkoztam ki Honestyből), odafigyelek minden másra, filmet nézek -- és mindezt NEM erőltetésből csinálom, hanem mert kedvem van ezeket csinálni! --, azt is bizonyítják egyben, hogy nem dőltem a kardjaimba, élem tovább a normális életem. Nem félek bevallani, néha nem kicsit aggódom vagy éppen ha rosszul vagyok, retteghetek is akár, de ez nem azt jelenti, hogy nem kapálóznék kifelé nagy remények közepette. Nem tudom, mi lett volna a normálisabb magatartás ebben az esetben ahhoz, ami megbocsátható lett volna. S az külön brutalitás, hogy az ember akkor kapja a legnagyobb maflásokat, amikor rohadtul pont az ellenkezőjére lenne szüksége.
A kórházban beszélgettem egy nővel most, aki mesélte, hogy neki volt egy... khm, "barátnője", akiről legalábbis azt hitte, hogy az. Mikor megtudta, hogy rákos, hetek múltán tűnt fel neki, hogy az kerüli őt. Nyilván ez a szerencsétlen ezt fel sem tételezte, mert magából indult ki. Azt mondja, ő mindenkihez, még akihez nem is állt közel, de sújtotta ez az istenverte betegség, pont ez vitte az illetőhöz közelebb: igyekezett a legtöbbet tenni érte, ha másban nem, szavakban, a megértésével, biztatásával, vigasztalásával. És ő valahogy (maga mondta: olyan kis naiv vagyok...) azt gondolta, ő is ezt fogja kapni. Hát nem. A barátnő eleinte csak hímezett-hámozott, majd már leplezetlenül kerülte, mint egy leprást.
Pedig a rák nem fertőző! Az ember és a lelke ugyanaz marad! Csak még sérülékenyebb, érzékenyebb...
Pocsék és unintelligens dolog ilyenkor hagyni kakában embertársunkat, ráadásul az őt nem is ismerő vadidegenek inspirálására (én, mondjuk, sosem engednék beleszólni a saját akaratomba és érzéseimbe, főleg, ha azok a beleszólások még az alapvető udvariasságnak is ellentmondanak), és soha nem bocsátanám meg magamnak. De hát mindenki máshogy van összerakva. Hangoztatják a pozitív hozzáállást, de hogy ez a viselkedés az áldozatra nézve mennyire rohadtul nem pozitív, azt már valahogy nem kapcsolják össze.

Tegnap már elkezdődött a szerenádozás, ma is folytatódott. Mivel egy nagy kanyarház egész belső részére kilátni a nagyszobából, elképzelhető, hogy lakik is ebben a 450 lakásban jónéhány tanár. Úgyhogy szerintem csak azért nem jött negyedóránként új csapat, mert a tegnapi éjszaka esőzés folyt időnként, így ez eléggé elmosta a szerenádozást. De azért így is volt benne részünk elég. Mindig nosztalgiázom ilyenkortájt kicsinyég.:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése