Most derűs téli nap kora délutánján sétáltam el anyámhoz; odafelé enyhe, hazafelé kicsit intenzívebb havazásban.
Amúgy eléggé rettegek a csúszástól-eleséstől, azt hiszem, a törésem óta a fóbiám csak egyre erősödik, ahogy haladok a korral és megyek mindinkább belefele a csontritkulás megtapasztalható tényszerűségébe. Na, ezt roppant magasztosan fogalmaztam: lényeg, hogy csúszós állapotok idején átlagnál sokkal, de sokkal jobban rettegek az eleséstől. Ezért havazás esetén és onnantól számomra csak lánctalpas lábbeli jöhet szóba. Még abban is anyókásan-retyketősen lépegetek, ha csúszik az út...
De ez most nem ilyen volt: a lánctalpasban nyugodtan lehetett közlekedni, a friss havazás nem csúszott, hálisten, az előző hónak még nem volt ideje lefagyni letaposott állapotjában.
Egyébként emlékszem, úgy a 97-es tél körül és utána pár évig nem volt divat a csizma, csak a bakancs. Nem is az, hogy nem volt divat, hiszen mindig létezett -- csak akkoriban nem volt menő hordani.:) Cikinek és öregesnek volt titulálva. Nekem akkoriban épp kifutottak a sok évre szóló és több funkciós csizmáim, úgyhogy utána már én is bakancsot vettem. Ez így is maradt, azóta sem hordtam csizmát, valahogy biztonságosabb lett számomra a bakancs. Pláne a törés óta -- pedig az az esés sportcipőben és csapadék nélküli időben történt!
Majd pár év múlva persze visszajött a csizmadivat, ihaj, de mennyire. A szivárvány minden színében és formájában, stílusában megtalálhatók -- de már nem kell. Nem kellene akkor sem, ha futná rá. Maradok a bakancsnál...
Ettől függetlenül csak csodálattal tudok adózni azoknak a hölgyeknek, akik sima talpú, pláne magasabb sarkú csizmákban járkálnak nap mint nap, látható biztonsággal a csúszós utakon; nem blokkolnak le az ónos esős-jeges utakon ezekben a lábbelikben, és nem is esnek el. (Természetesen kizárólag azokra a hölgyekre gondolok itt, akiknek nem csupán az autóig kell megtenniük az utat, hanem gyalogolnak, illetve tömegközlekednek!)
Hihetetlennek tartom, hogy valaha én is jártam és tömegközlekedtem divatos csizmákban, félelem nélkül... pedig létezett! Na mindegy: régi szép idők kategória; és kész.
Nagyon élveztem a sétát, épp csak 2-3 fok volt mínuszban, és még derengett is a nap a hóesés közben... A csúszkálástól való aggódás -- így, hogy nem csúszott -- nem vonta el a figyelmem a tájról, a fotózástól.
Szegény anyám persze nem igazán élvezi a hóesést, neki mindig egyet jelent a hósepréssel. És az azért már így 83. év felé... hm.
Naponta több ránézője, látogatója is van, akik szívesen bevállalták volna a hóseprést, de nem volt dolguk! Anyám térben és időben precízen és gondosan elsepri a havat, bármilyen nehezére esik is, bármennyire is fáj a lába... semmivel sem hever előtte tovább a hó, illetve egyáltalán soha nem az övé a legvastagabb hótakaró az utcán a háza előtt, sőt!
Pedig hát frászunk van tőle. Eleshet, egyedül van...
Most is szépen el volt seperve.
Molly roppant élvezi a havat; míg ott voltam, lépten-nyomon kikéredzkedett, rohant pár kört, elvégezve a kötelező ugatássorozatot (ki ne essen a gyakorlatból!) -- berohant. Ez megy, mondta anyám, egész nap, amikor fent van...
Molly így aztán nagyon örült nekem, mert volt, aki kedélyesen nyitogatta neki az ajtót.
Sőt, kimentem vele a kertbe, mert szűz havat akartam látni és fotózni -- no, szinte fülig ért a szája a kutyának a boldogságtól, amikor körbevágtázta a kertet. Az udvar sem kicsi pedig némi futkározásra, de a kert pláne maga a szabadság számára...
Vittem egy csomó kenyérhéjat, amit Szilvi gyűjt anyámnak a szomszéd kutyák miatt... én meg némi maradékot. Eszeveszett gyorsasággal tüntették el a mindig éhes kutyák a számukra készített, ízesített moslékot... hiába, őket már végképp nem tudja normál kajákkal etetni, és nekik mennyei manna a napi egyszeri maradékos moslék.
Bejegyzések
