Utolsó munkanap jubileuma

Ma egy éve, hogy konkrétan azért keltem fel hajnalban, hogy dolgozni menjek. Ma egy éve, hogy ledolgoztam a felmondási időm utolsó napját. Rá két napra már kísértem nagynénémet a klinikára... és kicsivel később naponta jártam hozzá a kórházba-lakására, utána meg csak a lakására hozzá, őt gondozni és minden ügyeit intézni, mert ő innentől ki sem tehette a lábát otthonról.
Még egy kicsivel később kicserélődött lakásom másik szobájának használója: egyik gyermekem elment albérletbe, hogy a másik vissza tudjon költözni valahova az unokámmal. Teljesen átalakult az életem, gyökeres változások álltak be, abszolút átértékelődött minden. Kicsit (kicsit?) ki is borultam, úgy éreztem, ellopták az életemet... hol van mindaz, ahogy eddig éltem?
Ilyen emlékezetes napokon érdekes visszagondolni az elmúlt egy évre. Mennyi minden történt ezalatt, szent isten...
Meg kellett emésztenem azt, hogy beleestem a csoportos elbocsátásba, és vele azokat a tényeket, hogy jópár típusú melót egyedül csak én végeztem a cégnél, nem is akárhogy... hát akkor miért pont én? Ráadásul orvul történt, úgy, hogy egy hang nem volt előtte. Nehogy már fel tudjunk készülni a trauma megélésére.
Leküzdenem a lázongásomat, megalázottságomat, mert kirúgásomat elsősorban büntetésként fogtam fel olyan dolog miatt, amiről nem tehetek: a korom. Két munkahely, 36 év folyamatos munka után bele kellett törődnöm abba, hogy nem kapok többé fizetést. A végkielégítéssel a magamfajta ember kegyetlenül spórol, míg bír, de ez is véges. Még akkor is, ha többszöröséig kihúztam vele, mint egyébként tartott volna ki a nem egetverő összeg.
Viszont dolgom volt, és szoknom kellett a másféle szolgálatot. Ugyanakkor tudatosulnia kellett annak, mennyire más ez a világ, amikor munkahelyet keres az ember, és hogy egyáltalán nem az van, mint 20-30-40 éve, hogy tárt karokkal várták az embert és akár válogathatott munkahelyek közül. Vagy mint akár csak 10 éve. Akkor még el tudtam volna helyezkedni, a szakmának becsülete volt, nekem némi nevem benne, és még munkahelyek is akadtak.
Régebben a munkanélküliség alatt lehetett ingyenes tanfolyamokat végezni. Mire én idekerültem, már jó féléve befagyasztottak mindenféle tanfolyamot. Egyetlen ajánlatot nem kaptam a 9 hónap alatt a munkaügytől. Sem.

Fél évig elápoltam, majd eltemettem egy hozzám nagyon közel álló embert. Ezzel kapcsolatban egy csomó olyan dolgot végeztem, intéztem és tettem egyedül, amelyet addig még soha, s nem is tudtam elképzelni, hogy valaha képes és kénytelen leszek ezen tennivalók zömére. Egyedül.
Minden egészségügyi adósságomat, lemaradásomat törlesztettem: letudtam a kontrolljaimat, kezeltettem a gerincemet, ízületeimet... bár nem sok látszattal, hiszen azzal együtt lótottam-futottam egész nap a betegem miatt, semmi javulást nem vettem észre...
S aztán pedig ez évben a kudarcok sorozata munkakeresési ügyekben, mely mind egy-egy látványos pofára esés volt. Ahol szükség van rám, megtalálnak maguktól időnként és ritkán, rendszertelenül, anélkül, hogy én kutakodnék -- hiszen ahol kutakodok, oda meg tutira nem kellek, szakmában alkalmazni senki nem tud. De szakmán kívül sem.
Végül nem utolsósorban az elkerülhetetlen következmény, ami ellen hiába kapálózunk, olyan, mint a mocsár, lehúz, megfullaszt... a végső elszegényedés. Ezt még az is súlyosan megérzi, aki egyébként soha nem volt elkényeztetve. Nem volt gazdag, nem nyert, nem örökölt, nem tettek alá lakást és/vagy autót, hanem mindent saját gürizéséből produkált és spórolt ki; de még csak biztonságos anyagi helyzetben lévő sem, és egykereső lévén évtizedekig sokat tett azért, hogy pótolja a hiányzó társkeresetet, gyerektartást rengeteg hétvége feláldozásával, elsősorban a két gyerek segítség nélküli ellátása végett. Mindezek szigorú tények, nem sápítozás -- ez volt, így volt, kész.
Az óra ketyeg, a szolgálati idő meg nem gyarapszik.
Őszinte leszek, ez az én blogom. Szégyen vagy sem, nem amiatt rúgkapálok, mert annyira beleháborodok abba, hogy mindenáron dolgozni akarok és nem tudok. Igenis, nem szégyellem: elfáradtam. Szeretek itthon lenni. Most van az idő, amikor időseinket gondozni, ápolni és elápolni kell... amikor unokagondozásban van ránk szükség... és az a nem lényegtelen tény is, amikor esetleg már eléggé lerobbant az ember egészsége, több műfajban. Vagy másfél évtizedig hétvégém is alig volt szabad... s hétköznapokon is hányszor dolgoztam késő éjszakáig a hajnali kelések és melók után. S nem azért, hogy luxusdolgokat vegyek, nyaralgassak, utazgassak, hanem hogy pl. a két gyereknél meg legyen oldva az iskolakezdés, vagy a lerohadt mosógép helyett tudjak venni másikat. Lehet, hogy ezt szívom most egészségileg, de mit tehettem?
Nem volt hülye ember annak idején, aki kitalálta a régi nyugdíjkorhatárt, nem volt az véletlen.
Csomó dolgom van itt is, ott is, segíthetek több helyen, s a fennmaradó idő még kevés is ahhoz, hogy végre minden kedvtelésemhez hozzáférjek, melyekre sosem volt elég idő.
Ha szakmai meló akadna, mindemellett elvégezném. De való igaz, nem hiányzana már nekem a napi 3 órás utazás, a güri reggeltől estig, mikor felkelés után félórával már beszakad a hátam, és a Pál utcai fiúk pedellusaként járok a térdfájásaim miatt, és nem hiányzik a lealázó vállalkozó-tulajdonosi napi szankcionálás és uralkodás, parancsolgatás, szipolyozás, munkakörtől független fizikai melóra beosztogatás, amit előző este tudok meg, vagy éppen aznap. Nem hiányzik, hogy nem tudok elmenni fontos ügyeimet intézni, nem tudok kontrolljaimra eljárni, és pláne, ha kéredzkedni kell, mert olyan intéznivaló van -- pl. szerelő fogadása --, hogy semmi szín alatt nem sikerül munkaidőn kívül lerendezni. Istenemre, nem hiányzik.
De a túléléshez muszáj lenne dolgoznom, mert fenti érzések mellé senki nem ad még egy minimálbérnyi nyugdíjat sem. Ahhoz még 9 év hiányzik.
És addig? (Tudom, a kérdés költői, de azért feltettem magamnak...)