A macska -- H & H 18. rész

 Megjelent az A macska újság soron következő száma.

Benne többek között Haramia és Honesty-történetem 18. része.

* * *

Haramia és Honesty

18. rész

 Műtét után

Haramia műtéte nem csupán annyi gonddal járt, mint a legtöbb egészséges macska ivartalanítási műtétje. Ő ugyanis az előző beavatkozás következtében, illetve annak köszönhetően beteg is volt, hiszen az addig elzárt petevezetékeken kialakult ciszták gyulladást okoztak a szervezetében, így bizony antibiotikummal kellett kezelni legalább egy hétig, és napi háromszor szemcseppezni, vitaminfélékkel ellátni.

Igazság szerint a műtét előtt elhangzott, hogy nem szívesen műtik ilyen állapotban, viszont arra várni, amíg műthető állapotba kerül, s csak gyógyszerezés, infúzió hatására megszabadul a gyulladástól, kevés volt az esély, valamint rámehetett volna a cica élete az időhúzásra. Így a gyógyulásra való várakozásnak legalább akkora veszélye volt, mint annak, hogy betegen műtik. Én is ez utóbbira voksoltam, hiszen a végső döntést nekem kellett meghozni.
Betegsége és újabb hasi műtét utáni állapota annyi előnnyel járt az utókezelés szempontjából, hogy több napig minden különösebb erőfeszítés nélkül hozzáférhető volt, és mivel legtöbbször egyedül voltam a gyógyszerbeadások, szemcseppentések időpontjában, nem is tudom, mi lett volna, ha hamar visszatér hiperelevensége, s emiatt nem tudom gyógyszerezni.
Sokat aludt, nem rohangált, s ha elég határozottan érintettem, már bele is törődött: jöjjön, aminek jönnie kell. Váratlan elillanásokra nem kellett számítani, mint ahogy őrá ez jellemző volt egyébként mindenféle beavatkozásnál, ez nagy szerencse, mert akkor meddő kísérleteink lettek volna csupán. Minden alkalommal alvás közben közelítettem felé, finoman, ám határozottan fogtam meg, és persze gyorsan igyekeztem cselekedni, hogy érezze: jobb, ha nyugton marad, hiszen nem úszhatja meg. Minél szebben tűri, annál gyorsabban túl lesz rajta. S nem utolsósorban: én is.
A műtét utáni napon már rendesen ivott és minimálisan belekóstolt a kajába is, így emiatt nem aggódtam. Az almozás körül sem volt probléma. Nagy megkönnyebbülés volt ez számunkra.
Öt-hat nap múlva már azért elevenebb volt és még inkább résen kellett lenni, de akkorára túl is voltunk a dolog nagyján. Láza lement, szemei egyre tisztábbak, szebbek lettek, lement a szemhéjakról a duzzadt vörösség. Szinte napról napra erősödött, tért vissza „macskasága” minden egészséges jele.
Honestyt az első napokban igyekeztem tőle távol tartani, hiszen ő nem igazán vonta le a nagy következtetést: társa beteg, meg kell gyógyulnia, s addig ne provokálja, ne akarjon feltétlenül játszani vele. Ezért az ő igényeire is figyelni kellett nyilvánvalóan, hogy nehogy elhanyagoltnak érezze magát, valamint játékszükségletei se szenvedjenek hiányt.
Emlékszem, mikor Haramia aludt, Honesty sokszor odaosont hozzá, és óvatosan, többször körbeszaglászta. Volt, hogy Haramia erre egy idő után felébredt, és felkelni ugyan nem kelt fel, de halk morgással adta tudtára Honestynek, hogy hagyja most őt békén.
Mikor már jobban volt a beteg, egy ilyen alkalommal Honesty elkezdte mosdatni. Haramia valahol nagyon messze járhatott az álmok világában, mert hagyta. Honesty ezen felbátorodott, és aktívabb lett a cselekményben, mire Haramia felébredt, és kis barkamancsával rákoppintott Honesty buksijára. Ő jellegzetes, ártatlan Honesty-tekintettel nézett rám: hát ezt meg mi lelte? Nem lehetett rajta nem nevetni. Így hát ölbe vettem és babáztam vele egy kicsit vigasztalásképpen, majd tollas pálcával játszottunk – Haramia minderre a füle botját sem mozdította.

Amikor kontrollra vittem Haramiát, szegénykémnek már a hordozótól minden baja lett, de a rendelőben a vizsgálatnál csak lapult reszketve, mint egy kis nyuszi. Szerencsére megnyugodva távozhattunk: kis csőmacskámat gyógyultnak nyilvánították. Megúsztuk ezt a félelmetes kalandot, már amennyiben ez kalandnak volt nevezhető...
Lassan, szépen minden visszatért a régi kerékvágásba. Haramia pociján a fehér szőr szépen visszanőtt, alapjában véve nem túl nagy étvágya is visszatért, és újrakezdte régi, jól bevált hipermacska-életmódját. Hogy mennyire jól van, onnan lehetett tudni, hogy mint régebben is, Honestyhez képest (aki amúgy maga volt a megtestesült nyugalom) Haramián jóval gyakrabban tört ki a „happáré”. Haramia egyedül is jól levezette energiáit: repült padlóról bútorokra, oda-vissza, keresztbe-kasul az egész lakáson. Újra előfordult, hogy a szekrény gardróbos tetejéről kellett leszedni, amihez létrát kell használnia az embernek.
Két-három hét múlva már teljesen a régi lett. Honestyvel kergetőztek, jókat csatároztak, s mikor kimerültek, egymástól betartva persze a kellő távolságot, fáradtan kidőltek. (Folyt. köv.)

Örökség

Ma volt az örökösödési tárgyalás, 3 nap híján épp fél év telt el nagynéném halála óta, s mostanra jutottunk el idáig.
Életem során nem sok ilyenben volt még részem, apukám halálakor, csaknem 30 éve ugyanis ócska szülői házunk -- mely esetében konkrétan csak a telek és a helyszín dominálhat eladás esetén -- fele részben anyukámé, másik fele rész apám három gyermeke között osztódott, tehát 1/6-ot örököltünk volna mindhárman, mint apaági testvérek, de azt a felét is anyám haszonélvezi, kívánom, még sokáig tegye!
Arra emlékszem, néma, fagyos csöndben zajlott a közjegyzői tárgyalás, rideg, hideg, személytelen hangon, még mai nap is érzem azt a síri hangulatot.
Most, ezen a tárgyaláson Danival együtt jelentünk meg, előtte szemerkélő esőben találkoztunk az épület előtt, ahol ő lezárta a biciklijét, majd  felbaktattunk a ház első emeletére. A 30 év előtti tárgyaláshoz képest, azzal ellentétben ez a mostani közjegyző hölgy nagyon kedves, barátságos, együttérző, együttműködő volt.
Ha nagynéném nem írt volna végrendeletet 3 éve, törvényes örökösei a három testvére lettek volna, akik természetesen erre az eseményre is megkapták az idézést az esemény előtt jó 1 hónappal, de nem jelentek meg. Anyám érthető okokból, ők mindig nagyon közel álltak egymáshoz, s anyám révén mihozzánk, s nemcsak helyileg, lelkileg is. Nem véletlen, hogy erre a lakótelepre költözött nagynéném is, ahol mi lakunk, hogy közel legyen hozzánk. Nagynéném saját leszármazottak híján testvéri ági leszármazottjainak -- két keresztgyerekének (én és Dani) -- szánta garzonlakását. Még életében tudatta ezt velem, és azt is, hogy engem kér meg a temetése elrendezésével is (azt hallgatólagosan is tudtuk, hogy valószínűleg elápolni is én fogom, hiszen ki más? És hogy megtehessem, végül is közbeszólt a sors azzal, hogy munkanélküli lettem; így megtettem, amit lehetett, azt hiszem, nem lehet lelkifurdalásom).
A másik két fiútestvér sem fiatal már, közel járnak a 80-hoz, s mindketten más-más megyében (Heves és Békés) élnek rendezett körülmények között, nem igazán tartották szükségesnek egy garzonlakásért ringbe szállni, s eszükbe sem jutott vitatni a végrendeletet, s azt is tudhatták, amit fél éven át én végeztem nagynéném mellett.
Kb. egy óra hosszat tartott a tárgyalás, melyről megkaptuk a jegyzőkönyvet és a végzést is mindketten, a végzés pedig továbbítva lesz a törvényes örökösök felé is.
Egy dossziéban rendszerezve vittem mindent, amit kértek és számíthat -- fele nem lett elkérve, pl. keresztanyám személyes iratai, azon már túllettünk a hagyatékin, de azért "sosem lehet tudni" alapon én inkább mindig viszek mindent... Tehát a mi személyes iratainkon kívül kellett halotti anyakönyvi kivonat, másolatokkal (egyet el is vett), az elhunyt lakásának az iratai (itt is mindent vittem, a lakásszerződést, földhivatali tulajdonlapot, a lakás tehermentesítéséről szóló iratokat és számlákat), befizetésre 52 E közjegyzői költséget, valamint a temetési számlákat. Szépen, csoportonként és fajtánként külön-külön "nejlongatyákba" rendszerezve az iratokat, nem ömlesztve és hiányosan; eme precízségekért szokás szerint nagy csodálkozást és dicséretet kaptam.:)
A 31 nm-es 25 éves, jó állapotú garzont anno április körül az ingatlanszakértő 5,5 M-ra értékelte. Ért már ez többet is 3 millkával olyan 10-15 éve, de mostanra úgy leértékelődtek a lakások, amennyire sosem gondolhattuk volna. Mostanra már a mienk, ez az 53 nm-es sem ér annyit, mint akkoriban az a garzon!
Mivel nem egyenesági leszármazottak vagyunk, ezért sajnos, elég húzós, 8%-os illetéket kell fizetnünk. Kb. 10% lejött a temetési számlák összegéből, így ami fizetendő, az 408 E Ft lesz! Ez azért elég rázós, főleg, hogy munkanélküli vagyok... és Dani sem keres túl sokat.
Viszont célszerűnek látszott a továbbiak miatt -- földhivatali átírás, tulajdoni lap átírása, valamint illetékhivatali eljárás -- már most dönteni afelől, amit már beszéltünk Danival: egy garzonban nem fogunk mi ketten együtt lakni, nekem van lakásom, melyet Szilviékkel együtt lakok, és én fizetek. Daninak viszont nincs. Tehát miután megbizonyosodtunk afelől, hogy illeték szempontjából nem eredményez növekedést a következő cselekmény: itt, a közjegyző előtt nyilatkoztam afelől, hogy az én 1/2 részemet ajándékozás címén átadom a fiamnak. Fiam nyilatkozott, hogy ő elfogadja ezt.
Így minden további, örökléssel és a lakással kapcsolatos dolog az ő nevére fog érkezni.
Az kellemesen érintett, hogy a továbbiak miatt nem nekünk kell járkálni, innen automatikusan küldik a földhivatalba, illetékhivatalba az ügyet, valamint a törvényes örökösöknek; s innentől 15 nap kell ahhoz, hogy jogerőre emelkedhessen az örökösödés. A további intéznivalók miatt majd a fenti hivatalok tájékoztatnak, illetve kiküldik a megőrzésre szánt, átírt okmányokat. S miután mindez meglesz, majd akkor jelentkezhet be Dani hivatalosan az örökölt garzonba.
Ami által innen, a szülői lakásból kijelentkezik, mert ugye, hiába ment el augusztusban albérletbe Szilviék kényszerű ideköltözése miatt, mégiscsak ide van bejelentve, s emiatt még a lakásfenntartási hozzájárulás-igénylésem is becsődölt -- ami pedig, lévén mindketten Szilvivel "lejárt munkanélküli"-ek vagyunk, egyedülállóságunk miatt az alap 22800 segéllyel, plusz egy eltartott kiskorúval; akármilyen csekélység, amit adnak, de nekünk számított volna --, mert nem tartottam fair dolognak Danitól kereseti igazolást kérni és azt bemutatni, mintha a mi lakásunk fenntartásába az beszámíthatna; holott nem itt lakik, hanem albérletben nyög.
Viszont nagynénémhez annak halála után nem jelentkezhetett be később sem, mert még nem zajlott le az örökösödési tárgyalás, s ezáltal a lakásátírás sem létezhetett. Ördögi kör volt. Ráadásul ideiglenesre sem jelentkezhetett be, mert a főbérlői aláírás nem volt megoldható, lévén, az nem helyi lakos... á, szóval bonyolult. Inkább kétszeri nekifutás után befejeztem a lakásfenntartási kérelem utáni szaladgálást. Ott is passzoltak, mikor elmondtam a helyzetet, nem tudtak mit javasolni, mondták, ez kuriózumszerű ügy. Mondtam, hogy nem mirajtunk múlik az időhúzás, hogy bizonyíthassa a fiam itt nem lakását, hanem a hagyatékolás utáni megbízott hivatalokon. Amúgy meg szerintem még Dani kereseti igazolásával is bőven aláestünk volna az egy főre jutó maximált jövedelmi intervallumnak...
Még a nehéz dió az illeték lesz. Egyharmadát oda tudom adni Daninak, mert a temetés és kapcsolódó ügyintézések, a megürült lakásának párhavi rezsijének fizetése és a közjegyzői illeték után annyi maradt szegény keresztanyám erre összegyűjtött pénzéből, s ez is valami. (Bár inkább urnasírkőre szántam volna.) A többit meg megkérjük részletre... amit természetesen és teljes joggal Dani fizethet.

Eső

Hát ez nagyon tetszik, bámulatos!

"Először hallgasd meg csukott szemmel, majd amikor véget ért, nézd meg újra nyitott szemmel és tátott szájjal!" :)

Ők a Perpetumm Jazzile Szlovéniából.

Virágrajzok sárkány módra

Szerettem már gyerekkoromban is virágmotívumokat rajzolni. Nagy emlékkönyvidőszak volt az én gyerek- és tinikoromban, emlékszem, sokszor alkalmaztam a virágos díszítéseket.

Ezenkívül már ovis koromban megtanított jóanyám -- sose felejtem el -- először is a keresztszemes hímzésre. Nagyon élveztem. Ajándékozási alkalmakra imádtam a kapott hímeznivalókat, élvezettel nézegettem egyre gyarapodó színes gyöngyfonalkészletemet. Akkor még napszövetre hímeztünk, később volt a kongré, majd a díszpárna- és falvédőanyag, nem tudom pontosan a nevét -- szürkés, erős vászon --, majd felnőtt koromban inkább a filcre hímzés dívott. Ilyen terítők mai napig vannak a lakásban, bár leginkább a macskák által rágható tyúkbélgócok eltakarását szolgálja... pl. a padlón.

A keresztszemes után jött a száröltés, huroköltés (láncöltés), majd a pelenkaszegés megtanulása. Mikor ezek már jól mentek, akkor tanultam meg a tömött hímzést, s innen már lehetett szárnyalni kalocsai, matyó, kalotaszegi, sárközi, buzsáki és egyéb hímzésfajtákra. A tájegységek szerinti hagyományos hímzésnél szabott színek voltak... de ebbe már nem megyek bele. Mikor elkészült egy-egy kisebb terítő, megtanultam a tömött szegőhímzést is, de innen már nagyon türelmetlen voltam mindig -- hiszen készen volt az adott, többhetes-hónapos meló, és a szegélyhímzés már nem volt olyan izgalmas --, de úgy fair a dolog, hogy a munka be legyen fejezve. Anyám büszke volt munkáimra, kimosta-keményítette-vasalta őket, és leginkább a kézimunkák saját dobozában tároltuk.

Valamiért egyszer az óvodába is felkerültek a hímzéseim -- gondolom, szóltak a szülőknek, hogy akinek a kölke bármilyen plusz képességet produkál, vagy hobbinak áldoz a gyerekek közül, tegye közzé, hogy feldobják az ovis élet mindennapjait...

Emlékszem, ilyen alkalmakkor csicsás színpadot kellett rajzolnunk színes krétával és egyéb díszekkel körberakva, és ott kellett magunkat produkálnunk. Ezt nem szerettem. Általában óvodában tanult énekeket vagy verseket adtunk elő egyenként, de egyik ilyen alkalomra pl. be kellett vinnem a tangóharmonikát és eljátszanom-énekelnem pár egyszerűbb gyerekdalt vele. Aztán arra is emlékszem, mikor Gy. Magdi tartott egy kis balettbemutatót a csoportnak, mert ő balettozni járt. És arra, amikor Sz. Kati és az én hímzéseimet nézték végig az óvónők, és mutatták végig a társaságnak, összetolva annyi asztalt, amennyire ráfértek a kettőnk hímzései.

Lényeg, hogy ezek a virágmotívumok jutottak eszembe, mikor rajzolhatnékom támadt. Vettem zselés filceket, bár ahol vettem, az egy pici bolt, s nem volt túl nagy választék. Már gyerekeim korában is léteztek ilyenek, nekem még nem volt sosem. Miért ne most? Vettem hozzá fotókartont, felnyestem, lesúlyoztam vagy két hétig, mert iszonyatosan göndörödtek a darabok, aztán elkezdtem rajzolgatni.

Seperc alatt kész van egy ilyen rajz (kb. B5-ös az oldal). Nem mondom, hogy nem lehet gondosabban, pontosabban csinálni, és aprólékos szimmetriára sem törekedtem feltétlenül, de szándékosan is csinálom gyorsan: ne száradjon ki túl hamar az ezüst zselés toll, mert abból csak kettő volt összesen a boltban, és az a lényeg. És azt sem mondom, hogy ezek hasonlítanak bármilyen tájegység szerinti hímzésre, ugyanis mint említettem, ott igen komoly szabályok vannak mind a hímzésmintákban, hímzéstechnikákban, mind a színekben. De azokból indultam ki, a többi már saját vizuális képzelőerő, fantázia; ettől lesz "sárkányos". Előbb megrajzolom a fő-, majd a mellékmotívumokat, s a hézagot a folytonosság miatt feltöltöm illeszkedő "pótanyaggal".

Hogy mit csinálok vele, nem tudom, de szerintem elég mutatósak.

Lánykérés (videó)

Egy videó, mely nagyon tetszett.:)

Egyedisége, vidámsága, ötletessége mellett akárhányszor nézem, mindig elhomályosul a látásom és elkezd esni az eső.:)

Felmerül bennem: egy ilyen műsor után elképzelhető nemet mondani? ;-)

"Hozzám jössz-e feleségül? A kérdést sokféleképpen fel lehet tenni, de ilyen eredeti megoldást csak ritkán látunk.
Szimplán csak letérdelni életünk választottja elé, és felnyitni előtte a gyűrűt tartalmazó dobozkát ma már több, mint snassz. A léc a YouTube-korban egyre magasabbra kerül, rendre születnek az izgalmasabbnál izgalmasabb lánykérési ötletek szerte a világon...

A legújabb jelentkező, egy portlandi színész, Isaac Lamb egy eddig még senki által ki nem próbált módját választotta a nagy pillanatnak. Szülei házába hívta barátnőjét ebédre, akit bátyja váratlanul beültetett egy terepjáró hátsó felébe, és a fejére adott egy fülhallgatót. Ami ezután következett, az a világ egyik legnagyszerűbb -- és a könnyzacskókat is próbára tevő -- lánykérése.
Bizony, a rokonok és barátok táncolva-forogva playbackelték el a talpig meglepett lánynak a házasság témájú dalt, sőt, akik nem tudtak jelen lenni az eseményen, azok laptopon át szálltak be a profin összerakott mutatványba. Nehéz lesz ezt bárkinek is überelnie, de egyébként nem muszáj, tisztelt uraim -- egy jó lánykérés legfontosabb kelléke úgysem más, mint a szerelem." (Forrás: www. nyugat.hu) 

Utolsó munkanap jubileuma

Ma egy éve, hogy konkrétan azért keltem fel hajnalban, hogy dolgozni menjek. Ma egy éve, hogy ledolgoztam a felmondási időm utolsó napját. Rá két napra már kísértem nagynénémet a klinikára... és kicsivel később naponta jártam hozzá a kórházba-lakására, utána meg csak a lakására hozzá, őt gondozni és minden ügyeit intézni, mert ő innentől ki sem tehette a lábát otthonról.
Még egy kicsivel később kicserélődött lakásom másik szobájának használója: egyik gyermekem elment albérletbe, hogy a másik vissza tudjon költözni valahova az unokámmal. Teljesen átalakult az életem, gyökeres változások álltak be, abszolút átértékelődött minden. Kicsit (kicsit?) ki is borultam, úgy éreztem, ellopták az életemet... hol van mindaz, ahogy eddig éltem?
Ilyen emlékezetes napokon érdekes visszagondolni az elmúlt egy évre. Mennyi minden történt ezalatt, szent isten...
Meg kellett emésztenem azt, hogy beleestem a csoportos elbocsátásba, és vele azokat a tényeket, hogy jópár típusú melót egyedül csak én végeztem a cégnél, nem is akárhogy... hát akkor miért pont én? Ráadásul orvul történt, úgy, hogy egy hang nem volt előtte. Nehogy már fel tudjunk készülni a trauma megélésére.
Leküzdenem a lázongásomat, megalázottságomat, mert kirúgásomat elsősorban büntetésként fogtam fel olyan dolog miatt, amiről nem tehetek: a korom. Két munkahely, 36 év folyamatos munka után bele kellett törődnöm abba, hogy nem kapok többé fizetést. A végkielégítéssel a magamfajta ember kegyetlenül spórol, míg bír, de ez is véges. Még akkor is, ha többszöröséig kihúztam vele, mint egyébként tartott volna ki a nem egetverő összeg.
Viszont dolgom volt, és szoknom kellett a másféle szolgálatot. Ugyanakkor tudatosulnia kellett annak, mennyire más ez a világ, amikor munkahelyet keres az ember, és hogy egyáltalán nem az van, mint 20-30-40 éve, hogy tárt karokkal várták az embert és akár válogathatott munkahelyek közül. Vagy mint akár csak 10 éve. Akkor még el tudtam volna helyezkedni, a szakmának becsülete volt, nekem némi nevem benne, és még munkahelyek is akadtak.
Régebben a munkanélküliség alatt lehetett ingyenes tanfolyamokat végezni. Mire én idekerültem, már jó féléve befagyasztottak mindenféle tanfolyamot. Egyetlen ajánlatot nem kaptam a 9 hónap alatt a munkaügytől. Sem.

Fél évig elápoltam, majd eltemettem egy hozzám nagyon közel álló embert. Ezzel kapcsolatban egy csomó olyan dolgot végeztem, intéztem és tettem egyedül, amelyet addig még soha, s nem is tudtam elképzelni, hogy valaha képes és kénytelen leszek ezen tennivalók zömére. Egyedül.
Minden egészségügyi adósságomat, lemaradásomat törlesztettem: letudtam a kontrolljaimat, kezeltettem a gerincemet, ízületeimet... bár nem sok látszattal, hiszen azzal együtt lótottam-futottam egész nap a betegem miatt, semmi javulást nem vettem észre...
S aztán pedig ez évben a kudarcok sorozata munkakeresési ügyekben, mely mind egy-egy látványos pofára esés volt. Ahol szükség van rám, megtalálnak maguktól időnként és ritkán, rendszertelenül, anélkül, hogy én kutakodnék -- hiszen ahol kutakodok, oda meg tutira nem kellek, szakmában alkalmazni senki nem tud. De szakmán kívül sem.
Végül nem utolsósorban az elkerülhetetlen következmény, ami ellen hiába kapálózunk, olyan, mint a mocsár, lehúz, megfullaszt... a végső elszegényedés. Ezt még az is súlyosan megérzi, aki egyébként soha nem volt elkényeztetve. Nem volt gazdag, nem nyert, nem örökölt, nem tettek alá lakást és/vagy autót, hanem mindent saját gürizéséből produkált és spórolt ki; de még csak biztonságos anyagi helyzetben lévő sem, és egykereső lévén évtizedekig sokat tett azért, hogy pótolja a hiányzó társkeresetet, gyerektartást rengeteg hétvége feláldozásával, elsősorban a két gyerek segítség nélküli ellátása végett. Mindezek szigorú tények, nem sápítozás -- ez volt, így volt, kész.
Az óra ketyeg, a szolgálati idő meg nem gyarapszik.
Őszinte leszek, ez az én blogom. Szégyen vagy sem, nem amiatt rúgkapálok, mert annyira beleháborodok abba, hogy mindenáron dolgozni akarok és nem tudok. Igenis, nem szégyellem: elfáradtam. Szeretek itthon lenni. Most van az idő, amikor időseinket gondozni, ápolni és elápolni kell... amikor unokagondozásban van ránk szükség... és az a nem lényegtelen tény is, amikor esetleg már eléggé lerobbant az ember egészsége, több műfajban. Vagy másfél évtizedig hétvégém is alig volt szabad... s hétköznapokon is hányszor dolgoztam késő éjszakáig a hajnali kelések és melók után. S nem azért, hogy luxusdolgokat vegyek, nyaralgassak, utazgassak, hanem hogy pl. a két gyereknél meg legyen oldva az iskolakezdés, vagy a lerohadt mosógép helyett tudjak venni másikat. Lehet, hogy ezt szívom most egészségileg, de mit tehettem?
Nem volt hülye ember annak idején, aki kitalálta a régi nyugdíjkorhatárt, nem volt az véletlen.
Csomó dolgom van itt is, ott is, segíthetek több helyen, s a fennmaradó idő még kevés is ahhoz, hogy végre minden kedvtelésemhez hozzáférjek, melyekre sosem volt elég idő.
Ha szakmai meló akadna, mindemellett elvégezném. De való igaz, nem hiányzana már nekem a napi 3 órás utazás, a güri reggeltől estig, mikor felkelés után félórával már beszakad a hátam, és a Pál utcai fiúk pedellusaként járok a térdfájásaim miatt, és nem hiányzik a lealázó vállalkozó-tulajdonosi napi szankcionálás és uralkodás, parancsolgatás, szipolyozás, munkakörtől független fizikai melóra beosztogatás, amit előző este tudok meg, vagy éppen aznap. Nem hiányzik, hogy nem tudok elmenni fontos ügyeimet intézni, nem tudok kontrolljaimra eljárni, és pláne, ha kéredzkedni kell, mert olyan intéznivaló van -- pl. szerelő fogadása --, hogy semmi szín alatt nem sikerül munkaidőn kívül lerendezni. Istenemre, nem hiányzik.
De a túléléshez muszáj lenne dolgoznom, mert fenti érzések mellé senki nem ad még egy minimálbérnyi nyugdíjat sem. Ahhoz még 9 év hiányzik.
És addig? (Tudom, a kérdés költői, de azért feltettem magamnak...)

Úrnapja

Pünkösd utáni első vasárnap a Szentháromság vasárnapja. Pünkösdre két héttel tartják az Úrnapja ünnepét. A Megváltó tiszteletére az Úr testének és vérének ünnepén szentmise után körmenetet tartanak. Az utcára viszik az Oltáriszentséget, így hirdetik a keresztények: ők Krisztus követői. A körmeneten jellemző a sok virágdísz, hiszen ekkora már teljes virágdíszben pompázik a természet. Az úrnapi körmenettel összeforrt a virágszőnyegek (általában az utoljára elsőáldozott leányok szórják a karjukon lévő kis kosárkákból a virágszirmot az útra), a virágokkal gazdagon díszített oltárok képe.
A körmeneten Magyarországon négy stáció van: négy, virágokkal feldíszített oltárt állítanak, melyek a négy égtájat szimbolizálják. Ezeket a pappal és az Oltáriszentséggel végigjárják a hívek, s hálát adnak a megváltás csodájáért, dicsőítő imákkal és énekekkel emlékeznek Jézus Krisztus szenvedéseire.

Az úrnapi körmenetnek saját liturgiája van. A stációknál evangéliumot olvasnak, a pap az égtájak felé áldást oszt. Ilyenkor azokért is imádkoznak, akiket a négy égtáj felé osztott áldás akaratlanul is elér.
Az Úrnapja ünnep gyökerei a 13. századig nyúlnak vissza.
Az elmúlt évszázadokban az Oltáriszentség úrnapi körbehordozásának a gonoszt és a betegségeket elűző erőt tulajdonítottak. A katolikus egyház szerint az úrnapi körmenet nemcsak a közösségteremtés, hanem az élet átértékelése miatt is fontos.

Nyögdíjas bérlet nyögdíj nélkül

Nyugdíjasbérletem van, hehe... persze nem ártana valami nyugdíj is mellé.
Legalábbis jelen rendeletek szerint, aki aktív korú, munkanélküli egyedülálló és eljut a valahogyan nem reklámozott hír a fülébe, az kap egy sokoldalas határozatot (miután megkérvényezi személyesen az önkormányzatnál, 100 igazolással), s hogy ne maradjon totál pénz nélkül, ezen jogon 22800-at kap havonta ellátásként, cucjális alapon. Régebbi években ez is több volt, de már csak ennyi. Nyilván az árak süllyedtek ekkorát, hogy már csak ennyit érünk.
Egy panellakás fenntartásához nem kell sorolni, hogy ennek hányszorosa lenne szükséges. Aki nem tudná: háromszorosa. És persze még etetni magunkat, akármilyen igénytelen szinten (csirkelábpörkölt, pirítós, far-hát-, nyakleves... nyakból rizses hús... rakott krumpli nem kolbásszal, mezítlábas slambuc és a többi), a macskákat az őket megillető szinten (nem RC, de prémium), a teknőssel együtt, netán a rendszeres kötelező gyógyszereket tudni kiváltani... Luxusdolgokról nem is beszélek, mint pl. ajándékozás, utazás bármilyen kis távra, vagy isten ne adja, kulturális vagy gasztronómiai élvezetek, ezekről már régen lemondtunk, de még inkább isten ne adja, az állataim betegsége... ezt gyorsan felejtsük is el!
Sorra utasítom vissza az antológiába való felkéréseket, mert egyúttal nem tudom a beugrót -- annak a pár db tiszteletpéldánynak az árát -- befizetni. Ugyanis az antológiák természetesen ezzel járnak, hogy a sok szerző, akinek művei szerepelnek a könyvben, rakja össze az árát a nyomdai költségeknek azáltal, hogy kötelezettséget vállalnak x példány -- ami egyúttal tiszteletpéldány is -- a megvételére. Mi tagadás, fáj a szívem... mert számomra ez még mindig megtiszteltetés, hiába vagyok 20 antológián és 2 köteten túl...
Viszont amíg ez a cuciális segély egyedülálló aktív korú munkanélkülieknek kapható, addig jár a tb is, és nyugdíjas bérlet a rendesnél félárnál kicsit többért. Ez is több a semminél. Épp kiszámoltam, alommal és kajával ennyibe kerülnek az állataim.
A határozattal futni újra az önkormányzathoz, és kérni a nyugdíjas bérleti jogosultságom felé a jegyzői határozatot, s ezzel és fényképpel együtt már mehetek is nyugdíjas bérletigazolványt csináltatni.
A másik bérletigazolványomat optimistán félreteszem, hogy ha adódna mégis valami, akkor a következő bérletet aktív szerint vegyem. Igazság szerint már múlt hónapra járt volna, de szerencsétlenségemre épp aznap vettem meg a dolgozó kombináltat, mint eddig mindig -- mikor megjött a határozat a jogosultságról... Ennyit a szerencsémről. Ahol csak lehet, totál jellemzően még azt is elvesztem, amit elveszthetek...

Egy vélemény hitről és tökéletességről

Alga, költő- és hitbéli társam harmadik gyerekükkel van otthon gyeden, mint a másodikkal is annak idején, s most is kispapanaplót ír. http://www.ujkispapa.blogspot.com/
Változatlanul szívesen olvasom írásait, szinte hangulatjavítóként adagolva.
Egy párnapos beírásából ragadok ki egy részletet, mely nagyon megfogott. Sajnos, ezt rajtunk kívül kevesen gondolják meg és ítélkeznek, kárörvendenek, ha úgy gondolják, okuk van rá. Pedig a dolog nem úgy működik, ahogy azt gondolják...

"Azok, akik nem tartják magukat vallásosnak (de azért ők is vallanak ám valamit, mert nem idióták, hogy ne legyen elképzelésük a világról), azt hiszik, hogy mi, keresztények jobb embernek gondoljuk magukat azért, mert keresztények vagyunk.
Ha mi csinálunk valami rosszat, akkor megelégedéssel tölti el őket, örülnek neki, hogy no, ők sem jobbak.
Most így, krisztusi korba lépve közlöm mindenkivel, aki eddig nem tudta, hogy nem vagyunk jobbak, mint bárki más. Esendőek vagyunk és bűnösök, épp ezért lehet velünk madarat fogatni örömünkben, amiért valaki azt mondja, hogy én szeretlek és megbocsátok neked, ha elfogadod az irgalmamat.
Egy tökéletes embernek nem lenne szüksége a Megváltóra. Nekünk szükségünk van rá. Hála neked, Istenem, a bűneimért, a hibáimért és az esendősségemért, mert így sosem vagyok egyedül, így nem vagyok elég magamnak, így szükségem van rád, és szükségem van embertársaimra, hogy segítsük egymást!" (Alga)

Ennyi az egész, szerintünk teljesen logikus és érthető, egyenesen következtethető. Felesleges köszörülni rajtunk az embereknek a nyelvét, vagy csak azért, mert valaki nem hívő, hülyének néznie és ítéletet mondania felettünk; s ha egy keresztény ember körül van valami zűr, azonnal degradálni, mert annak szerintük másnak kellene lennie, nem átlagembernek. Pedig nem ők, a keresztények hirdetik magukat tökéletességként, ez téveszme. A hívő emberek általában szerényebbek és alázatosabbak, elfogadóbbak, mint úgy általában mások. De ugyanolyan gyarlók és esendőek, mint minden átlagember. Legfeljebb az igyekezet és az akarat erősebb és tudatosabb a jobbá válás felé... de ez is valami.