Több ezren futottak...

Már hetek óta inkább erről szólt a munkahelyi élet, mint a kiadásról. Leginkább a nőket fogták be a pluszmunkákra (nem mondom, hogy túlóra, mert olyan nálunk nincs...), így volt, hogy reggel 8-tól este 9-ig szórakoztunk a félmaraton futóversenyre nevezések gépbe - internetre - vitelével.

Máskor több napon át 4-esével tűztünk össze biztosítótűket, melyek a rajtszám pólóra való feltűzését igyekeztek szolgálni majdan, vagy pedig négyezer darab érem és a külön érkezett szalag összefűzésével tevékenykedtünk estig, míg hólyag, majd bőrkeményedés lett az összenyomó két ujjamon (az egyikről nemrég esett le a köröm, mivel december 9-én rácsapódott a fogorvosi vaskapu, előbb belilult, majd megfeketedett, végül sárgán lenőtt és leesett...).

Megint mások a rajtcsomagokat állították össze, később pedig a futás utáni ajándékcsomagokat.

Nagyon kivoltam attól, hogy mostanában minden hétvégém foglalt volt, plusz a hétközbeni túlórák - és hétszámra nem aludtam ki magam, így bevallom, reménykedtem, hogy nem kell személyesen közreműködnöm a verseny napján is; de ez nem jött be. Így jobbára dűltek-borultak a terveim és programjaim, amiket beosztogattam magamnak a várva várt 4 szabad napra...

Először is ugyanúgy 5-kor keltem, mint hétköznaponként... majd busszal és villamossal ki a Nagyerdőre, onnan gyalog bóklásztam az elmondottak alapján, míg megtaláltam az új stadiont a versenyközponttal, és szerencsésen oda is értem 8-ra.

Mint központosok, kaptunk szép világoszöld, jóllátható egyenpólót, a rendezők-szervezők, állomásposztokon lévők pluszban még narancssárga jólláthatósági mellényt is. Senki nem mondhatja, hogy nem voltunk elég feltűnőek.:)

Sokan voltunk a cég több részéből, de még így is elkelt volna több szorgos kéz is, mert teendő folyamatosan és rengeteg volt...

3 órán keresztül elöl 2-en rendezték a nevezőket - díjak beszedése, adatlapok ellenőrzése, sorszámadás - sokkal többen az indulócsomagokat adták, folyamatosan kiabálták a pólók méretét, amit a háttérben lévők rohangálva teremtettek elő. Mi 3-an a helyi nevezőket a már így-úgy (néha olvashatatlanul és/vagy hiányosan) kitöltött jelentkezési lapokról vittük fel az internetre. Ritkán néztünk fel, annyira égtünk a munkaláztól, de ha mégis, inkább gyorsan mégis visszatemetkeztünk a laptopokba, mert eszméletlen látvány volt a tolongó jelentkezők hada...

Több ezren futottak a Nagyerdőn megrendezett félmaraton versenyen, melyre 10 országból érkeztek jelentkezők, s Monspart Sarolta tájfutó világbajnok védnöksége alatt szerveződött. A félmaratonosok 21097 km-t futottak le egyéni, illetve váltófutás formájában. A félmaraton előtt zajlott az előzetes, csoportos jelentkezések alapján (melyeket az esti-éjszakai túlórák alatt vittünk gépbe) történő jótékonysági futás, melyen 1361 méteres útvonalat lehetett teljesíteni, ezzel a cívisváros 650 éves mezővárosi rangra való emelkedésére emlékeztek. Ennek a csoportok számára nagy tétje is volt, hiszen az első helyezett (legnagyobb számban résztvevő csoport) nyereménye egy defibrillátor volt, a másodiké 80, a harmadiké 50 ezres könyvcsomag.

Mikor végeztünk a helyi jelentkezések netre vitelével, már számolhattuk is össze a csoportos - rajtnál személyenként leadott - cédulákat, hiszen nem lehetett szünet vagy kihagyás, az eredményt rögvest közölni kellett. Ezt lóhalálában végeztük vagy 6-an, s épp csak készen lettünk...

Ezután volt annyi kis szünetünk, hogy megnézhettük a félmaraton rajtját - az a pillanat, amikor a több ezer futó elindul, bizony, klassz volt! Ekkor, és a csoportos eredményhirdetéskor sikerült fotóznom is.

Ekkor megint volt pár perc szünetünk, amikor is kaptunk hotdogjegyet - amilyet a versenyzők is -, kávét, ásványvizet és egy túró rudit. Ennyire jól már régen esett hotdog...

Egyébként sok-sok kísérőrendezvény is volt, pl. íjászbemutató, fényképezkedés az ING-s oroszlánnal, gyerekeknek való bemutatók, műsorok - de ezekre nem volt időnk kinézni, csak hotdogozás közben az "oroszlánt" néztük meg. A starthoz képest nagyjából 1 óra 20 perc múlva már jelentkeztek az első félmaratonos beérkezők, azokról chipet levágni, aláíratni velük az indulási-érkezési ívet, nevezési díjból visszaadni, ajándékcsomagot adni - ezeket mindenki kapta. Olyannyira folyamatosan csináltuk ezeket, hogy az itteni, korcsoportonkénti hármas helyezésekre és éremosztásokra egyáltalán nem is tudtunk kimenni és részt venni az ünneplésben.

2 óra elmúlt, mire nagyjából vége lett a ceremóniának.

Nagyon elfáradtam, de végül is amúgy nem volt ez rossz program, nem áll messze tőlem a segíteni akarás és itt nagyon is szükség volt az emberre - csak legalább lehetett volna már tudni, mondjuk, hét elején, hogy az ember ne tervezzen aznapra semmi mást. Így, hogy csak előző nap szóltak, elég megrendítő volt a fárasztó hetek után.

Nagy izomlázzal járt a sok fel-le guggolás-hajlongás, napok múltán is valahogy a teljesítménytúra utáni helyzetre emlékeztet az állapotom, a lumbágós hátam már a földön való cetliszámolástól kezdve feledhetetlenül fájt, valamint a szemem... hát bizony, a cseppentgetésről elfeledkeztem. Nemhogy óránként nem, de szégyen-gyalázat, hajnal óta egyetlenegyszer még csak eszembe sem jutott a cseppentés, holott éreztem, hogy nagyon száraz, szúr, iszonyú fáradt és fáj - de a szemcseppre nem is gondoltam. Mentség csak az, hogy abszolút nem volt rá idő.

Aztán fél 3-kor eljöttem - az autókra a maradék cuccokat felpakolni már volt elég fiatalabb ember, és az már nem időteljesítményre ment, ebben már az én állapotomban nem sok hasznomat vették volna. Míg gyalog, villamossal és busszal hazacankóztam, pont elég volt.

Utána, ahelyett, hogy kidőltem volna, elkezdtem főzni. Bárki azt mondaná, nem vagyok normális. De a háziasszonyi hétvégi kötelesség elmaradása lelkifurdalást hozott volna elő - meg aztán valamit később is ennünk kellett. Így húsleves- és pörköltfőzés után este 6-tól eldőltem és 10 utánig, mint akit agyonütöttek... majd éjfél utántól megint nem nagyon kellett ringatni.