Egy csillaggal több...

Nem sokkal anyák napja után, hosszú szenvedés után elment örökre barátnőm édesanyja.
Nem ismertem, de évek óta folyamatosan hallottam felőle, családjáért élő, szerető, önfeláldozó emberként ismertem. Az utolsó félévben sűrűbben hallottam felőle, időnként napi szinten - amióta beteg lett, halálos beteg.
Műtötték, ám szerettei is tudták - az eredmény ideiglenes... Hetek óta csak abban bíztunk: búcsúzása a földi élettől legalább fájdalommentes és kíméletes lesz...
Szerettei itt maradtak. Bennük él tovább emléke, s bennük Ő - a mindenkor szerető, áldozatkész segítő anya, nagymama és feleség...
Mert egy anya elveszítésére nincs szó. Míg egy anya él, bármennyi évesek vagyunk, mindig gyermekek maradunk. S ha ő elmegy, már soha senkinek nem leszünk drága kisfiai és kislányai... egy anya minden, egy anya a legtöbb. Az első időkben az ember szinte inkább nem is akarna élni... nem, ha nem lenne ott a család, a gyermek, az élet folytatása. Akikért muszáj talpon állva kibírnunk a csapást.

"Sűrűn álltak a csillagok az égen és pislogtak, mintha megannyi szem lett volna, mely a földet nézi. (...) Szemek azok, megholt emberek szemei, kik visszatekintenek arra, ami kedves volt nekik ebben az életben. S valahányszor egy ember meghal idelent, egy csillaggal több gyúl ki odafönt s valahányszor egy ember születik, egy csillag elszalad a földre."

(Wass Albert)

Flami, kívánok nektek hatalmas lelkierőt, hogy ésszel, lélekkel és fizikailag is kibírjátok ezt az óriási veszteséget...