Sok éve írtam ezt a prózaverset apai nagymamám emlékére.
14 éves voltam, mikor meghalt, addig egy fedél alatt laktunk. 14 év iszonyatosan hamar elrepül - úgy tűnik ma már. Bennem mégis mindig az van, hogy az a 14 év volt életem nagyobbik része, hogy több volt, mint amennyit már nélküle éltem; holott ez nagyon nem igaz, sajnos...
Az első 14 év talán a legfontosabb ahhoz, hogy megkapjuk az alapokat ahhoz, hogy milyen emberekké is válunk, hogy irányvonalat, értékrendet kaphassunk.
14 év alatt alakulunk, változunk, csiszolódunk... s nekem ez a 14 év mai napig sokat jelent. Úgy van előttem nagyanyám, mintha múlt héten ment volna el. Naponta számtalanszor idézem ízes tájszavait, s mindannyiszor eszembe jut ilyenkor, s az is, hogy egyszer össze kellene ezeket írni... addig, amíg én emlékezem ezekre...
Nagymamámhoz
A te idődben még nem taníttattak
titeket, lányokat,
tizenhat évesen férjhez adtak
anélkül, hogy te azt akartad…
Iskolád alig,
de az élet iskoláját
nagyon is kijártad…
Egyszerűség, szeretet
jóság és lelkiismeret
embertelen munka,
margiti törődés
keresztre emelte
szegény életed…
Te, aki stigmaként viselted
pokol-házasságod,
mert ˝mit szólnak, fiam, mások?
megbélyegeznek a népek, ha elválok!˝…
aki tűrtél s nem lázadtál,
önfeláldozó és hittel bíró voltál…
aki gyermek-apámmal Máriapócsra
elzarándokoltál,
s mély őshitedtől annak
elhalt hajhagymái
új életre kaptak…
Te, aki kibírtad
apám hadifogságát,
él-e, hal-e, évekig
sem tudhattad…
Te, aki a semmiből varázsolt
terülj-asztalt mindig,
hogy csináltad vajon,
én nem tudom máig…
Gyerekkorom első halottja
te voltál, nagymama,
szükségem lett volna rád
jaj, sokkal tovább,
s nem fogtam fel ésszel
azt a hirtelen távozást…
Gondolatom sűrűn tenálad jár
augusztusi csillaghullás táján,
s ha azt hiszed, hiábavaló volt,
mit küzdöttél és szenvedtél,
én emlékszem és… tudom, hogy
nagyszerű ember voltál.
* * *
Apai nagyanyám mély hitű, istenfélő, sokat tűrő és szenvedő, dolgos, egyszerű asszony volt. Vallása szerint református.
Kisebbik fiát, későbbi apámat kisfiú korában valami rejtélyes betegség támadta meg: előbb csak foltokban, majd teljesen elhullott addig szép, dús haja; s a sima fejbőr arról tanúskodott, hogy ez a dolog végleges. Nagyanyám vitte orvosokhoz, akik tanácstalanul tárták szét karjukat: „Asszonyom, sajnos, nem tudunk mit tenni, a fiának egyszerűen elhaltak a hajhagymái. Kopasz marad.”
Nagyanyám nem nyugodott bele… sírt és imádkozott folyton. Hitt és bízott.
Majd fogta magát és fiával együtt a Mária-búcsúkor elzarándokolt Máriapócsra. Nem volt ez akkoriban kis dolog, úgy nagyjából 80 éve! Napokig mentek gyalog vagy szekéren, hosszú, tömött menetben – sírva, énekelve, imádkozva; míg odaértek a kegyhelyhez, ahol tömegek tolongtak csodákra várva.
Nagyanyám alig tudott a kegykép közelébe férkőzni fiával… de mély meggyőződése és hite volt, hogy ha létezik segítség, csak Mária tud segíteni. Teljes szívével, lelke legmélyéből imádkozott, kért, könyörgött, a leghűbb alázattal.
Aztán hazajöttek, s életük folyt a megszokott mederben tovább. A Könnyező Szűznél tett látogatás is már emlékké szelídült a mindennapok sodrásában. Mígnem egyszer csak egyik este nagyanyám, mintha észrevett volna valamit – így szólt fiához:
– Gyere csak közelebb!
S ahogy végigsimította annak fejét, az már nem volt mindenhol fényesen sima! Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Minden kétséget kizáróan a fejbőr foltokban, apró, pici pelyhekkel volt tele! Nem akarta elhinni… de a napok teltek, és apám gyerekfején egyre kevesebb lett a pőre felület. Mikor elvitte az orvoshoz, az nem akart hinni a szemének. Ő még ilyet nem látott… ez, csoda, ilyen nincs, hihetetlen! A hajhagymák ezek szerint újra éltek és apámnak szépen, lassan újra kinőtt a haja. Élete végéig nem kezdett kopaszodni, bár szegény igen korán ment el az élők sorából, 61 évesen is – bár ősz, de – fantasztikusan erős, jó állású, dús haja volt!
Nagyanyám személyesen, könnybe lábadt szemekkel, mélységes hittel mesélte el ezt nekem is, nem is egyszer. Ő nem szépített, mindig igazat beszélt. Soha senki nem tudta volna kétségbe vonni szavait, aki egyszer is beszélt vele.
Egyébként családunk más tagjai is emlegették nemegyszer az esetet. Nem képzelet, nem csalás, nem ámítás – nagyanyám hatalmas, mély hite csodát tett.
Csodák pedig vannak, csak hinni kell bennük…
A te idődben még nem taníttattak
titeket, lányokat,
tizenhat évesen férjhez adtak
anélkül, hogy te azt akartad…
Iskolád alig,
de az élet iskoláját
nagyon is kijártad…
Egyszerűség, szeretet
jóság és lelkiismeret
embertelen munka,
margiti törődés
keresztre emelte
szegény életed…
Te, aki stigmaként viselted
pokol-házasságod,
mert ˝mit szólnak, fiam, mások?
megbélyegeznek a népek, ha elválok!˝…
aki tűrtél s nem lázadtál,
önfeláldozó és hittel bíró voltál…
aki gyermek-apámmal Máriapócsra
elzarándokoltál,
s mély őshitedtől annak
elhalt hajhagymái
új életre kaptak…
Te, aki kibírtad
apám hadifogságát,
él-e, hal-e, évekig
sem tudhattad…
Te, aki a semmiből varázsolt
terülj-asztalt mindig,
hogy csináltad vajon,
én nem tudom máig…
Gyerekkorom első halottja
te voltál, nagymama,
szükségem lett volna rád
jaj, sokkal tovább,
s nem fogtam fel ésszel
azt a hirtelen távozást…
Gondolatom sűrűn tenálad jár
augusztusi csillaghullás táján,
s ha azt hiszed, hiábavaló volt,
mit küzdöttél és szenvedtél,
én emlékszem és… tudom, hogy
nagyszerű ember voltál.
* * *
Tanúság
Apai nagyanyám mély hitű, istenfélő, sokat tűrő és szenvedő, dolgos, egyszerű asszony volt. Vallása szerint református.
Kisebbik fiát, későbbi apámat kisfiú korában valami rejtélyes betegség támadta meg: előbb csak foltokban, majd teljesen elhullott addig szép, dús haja; s a sima fejbőr arról tanúskodott, hogy ez a dolog végleges. Nagyanyám vitte orvosokhoz, akik tanácstalanul tárták szét karjukat: „Asszonyom, sajnos, nem tudunk mit tenni, a fiának egyszerűen elhaltak a hajhagymái. Kopasz marad.”
Nagyanyám nem nyugodott bele… sírt és imádkozott folyton. Hitt és bízott.
Majd fogta magát és fiával együtt a Mária-búcsúkor elzarándokolt Máriapócsra. Nem volt ez akkoriban kis dolog, úgy nagyjából 80 éve! Napokig mentek gyalog vagy szekéren, hosszú, tömött menetben – sírva, énekelve, imádkozva; míg odaértek a kegyhelyhez, ahol tömegek tolongtak csodákra várva.
Nagyanyám alig tudott a kegykép közelébe férkőzni fiával… de mély meggyőződése és hite volt, hogy ha létezik segítség, csak Mária tud segíteni. Teljes szívével, lelke legmélyéből imádkozott, kért, könyörgött, a leghűbb alázattal.
Aztán hazajöttek, s életük folyt a megszokott mederben tovább. A Könnyező Szűznél tett látogatás is már emlékké szelídült a mindennapok sodrásában. Mígnem egyszer csak egyik este nagyanyám, mintha észrevett volna valamit – így szólt fiához:
– Gyere csak közelebb!
S ahogy végigsimította annak fejét, az már nem volt mindenhol fényesen sima! Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Minden kétséget kizáróan a fejbőr foltokban, apró, pici pelyhekkel volt tele! Nem akarta elhinni… de a napok teltek, és apám gyerekfején egyre kevesebb lett a pőre felület. Mikor elvitte az orvoshoz, az nem akart hinni a szemének. Ő még ilyet nem látott… ez, csoda, ilyen nincs, hihetetlen! A hajhagymák ezek szerint újra éltek és apámnak szépen, lassan újra kinőtt a haja. Élete végéig nem kezdett kopaszodni, bár szegény igen korán ment el az élők sorából, 61 évesen is – bár ősz, de – fantasztikusan erős, jó állású, dús haja volt!
Nagyanyám személyesen, könnybe lábadt szemekkel, mélységes hittel mesélte el ezt nekem is, nem is egyszer. Ő nem szépített, mindig igazat beszélt. Soha senki nem tudta volna kétségbe vonni szavait, aki egyszer is beszélt vele.
Egyébként családunk más tagjai is emlegették nemegyszer az esetet. Nem képzelet, nem csalás, nem ámítás – nagyanyám hatalmas, mély hite csodát tett.
Csodák pedig vannak, csak hinni kell bennük…
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése