A macskák, az erkély és a kisveréb esete

(Fotó: mesekukac.hu)

A lankadatlan madárcsicsergés már hozzátartozik a lakóhelyünkhöz -- pedig ez panel, nem kertes ház. Mégis, tele vagyunk madarakkal.
Én imádom őket, még az sem zavar, ha hajnali fél 4-től folyamatos a koncert. Sőt, ha valamiért későn jön hazafelé az ember, a sétányon még éjjel is feketerigó-ének zengi be a környéket.
Időnként előfordul, hogy az erkélykorlátunkon, vagy a be nem ültetett, régi földdel tele virágládákban landol egy-egy madárka, közelségét a feltűnően nagyobb hangerőről lehet megállapítani. Ilyenkor aztán hosszú percekig tartják lázban a zárt szúnyoghálós, de kissé nyitott erkélyajtón túl recegtető macskáimat. (Teljesen, sajnos, nem tudok erkélyajtót nyitni, mert a szúnyogháló zárja nem biztonságos. Így ki van támasztva egy puffal úgy 10 cm-re az ajtó.
Lényegében a virágládák beültetését is azóta hagytam abba, mióta macskáim vannak. Olyan nehéz tőlük (főleg Haramia miatt!) a ki-be közlekedés, hogy merő kínlódás nyáron a viráglocsolás. Két évig próbáltam még macskásodás után -- hisz azelőtt mindig voltak virágaim: muskátlik, petúniák, büdöske az erkélyen --, de akárhogy vigyáztam, Haramia másodpercek töredéke alatt kint volt a lábam körül, s már fel is pattant a ládákba, korlátra! A frász kerülgetett, hogy sikerüljön idejében elcsípni és nehogy valami baj történjen! Hiszen akárki akármit mond, megtörténhet a leesés -- még akkor is ezt mondom, ha láttam évekig, hogy a kettővel arrébb lévő erkélyen lévő, fűvel bevetett virágládákban naphosszat elheverészett két gyönyörű thai cica. Fülük botját sem mozdították a világ külső ingereire.
Na, ez az, ami nem jellemző Haramiára. Ő egy légy után is kapkodna szerintem, nemhogy madár után, úgyhogy nem festünk ördögöt a falra, nem kockáztatok. Ennek ellenére a virágokat locsolni kellett, s mivel nem ideális az erkélyünk fekvése (délnyugati) és kicsi is, végül is nem nehéz róla lemondani...
A virágokat kétszer mindig meg kellett locsolni, mert 11-től kezdve már kora tavasszal is úgy oda szokott tűzni a nap, hogy nyári meleget áraszt az erkély. Nyáron 11-től úgy 5 óráig a mi erkélyünk gyakorlatilag egy katlan. Kétszer meg is mértem, egyszer nem bírta jelezni a csupán 55 fokig mérő szerkezet, egy másik alkalommal, egy másik mérővel 62 fokot mutatott... Nyilván csak a jóisten mentette meg a virágaimat a leggondosabb gondozás mellett is, hogy megmaradjanak. És persze napsütésben nem szabad locsolni, mert kiég a növény. Így locsoljam hajnalban és locsoljam késő este -- így is volt; úgyhogy munkába járásnál ez is be volt hajnalonként kalkulálva. Esténként meg a növények napközben elszáradt tartozékainak lecsipegetése -- bőven volt mitől sűrűn száradniuk. Ilyen helyre, ha az ember ragaszkodik a beültetéshez, nyilván igénytelenebb, nem kényes, szárazságtűrő növényeket kell rakni -- hát így is volt. De bizony még kaktuszok is mentek tönkre az én, "emberi fogyasztásra alkalmatlan" erkélyemen...
'84 óta vagyok panellakó, 2005-ig mindig beültetett erkélyeim voltak. Azért írom többes számban, mert ugyan egyszerre mindig csak egy erkélyem volt, de ebben az időintervallumban 4 albérlet is beleesett lakóhelyeim számába.
Haramia idejötte után egyre fárasztóbb lett naponta kétszer kijutni az erkélyre. Egyre több időt vett igénybe az, ha előre macskabiztosra akartam tenni a szobát arra az időre. Ráadásul a vízmennyiséget is fel kellett halmozni előre az erkélyajtón belül, hogy ne kelljen szobaajtózni az újabb és újabb flakonfeltöltések miatt, mert akkor a macska besurran, s én kezdhetem elölről Haramia hajkurászásos kipaterolását... Ha meg megkockáztattam, hogy Haramia a szobában marad és ki tudtam surranni, akkor is állandóan figyelnem kellett, hogy valahogy utánam ne szökjön, mert kívülről sem az erkélyajtó, sem a szúnyoghálós ajtó nem zárható. Ki is szökött, ahányszor csak tudott, én meg mindig rettegve, lélegzetvisszafojtva, ám gondolkodás nélkül csíptem el a seperc alatt korláton kóválygó deget, minden pillanatban attól iszonyodva, hogy leeshet vagy... akár át is ugorhat a szomszéd erkélyre! A szomszéd erkély viszont egyúttal a szomszéd lépcsőházhoz tartozik, hiszen ez egy kanyarház, 14 lépcsőházzal! Ha ez megtörténik, menjek el itthonról, házaljak egyet... csengessek be idegen emberekhez, hogy izé, a macskám az erkélyükön... és ezt még lehet fokozni, hogy pl. ONNAN esett le közben a macska, vagy ONNAN ugrott tovább egy következő erkélyre... ááááááááá, francnak ér ennyit a virágos erkély, amely úgyis max. lomtárolásra jó, mert a fekvése miatti klíma és az apró terület miatt úgysem alkalmas pl. kiülésre, kifekvésre, netán piknikre...
Tehát miután ráadásul Honesty is idekerült, pláne lemondtam erről a hajcihőről. Nem lesz virágládás erkélyem és kész. Tervben volt ugyan, hogy fehér, stabilfajta tyúkketrecháló-szerűséggel biztonságossá teszem az erkélyt, és akkor nem kell a macskák kiszökése miatti következményektől rettegni. Sőt, ideális lett volna nekik még akkor is, ha én is fűvel vetek be minden virágládát. Egyrészt meg lett volna oldva a mindenkori fűellátás; másrészt meg szabadban is lehettek volna, amikor csak akarják; harmadrészt, ha olyan a napszak és az időjárás, tárva-nyitva tarthatnám az erkélyajtót, a szúnyoghálóra rakatnék egy macskaajtót... De ez nem jött össze még abban az időben sem, mikor dolgoztam: mindig fontosabb dolgokra kellett költeni a pénzt...
Macskáim őrült izgalommal recegtetik péppé magukat, valahányszor leszáll egy szárnyas az erkélykorlátra.
Ha gépnél vagyok, légvonalban 1-1,5 méterre ülök a kissé nyitott és kitámasztott erkélyajtótól, úgyhogy hallok mindent... a lenti gyerekzsivajt, a többi erkélyre kilépők beszélgetését, egymásnak való átkiabálását, és tudom, mikor cigarettázik a szomszéd az erkélyén.
Ma az történt, hogy élénk, kétségbeesett madárfióka-sivalkodást hallottam, de az, hogy fióka, még akkor nem is tudatosult bennem, csupán az, hogy na, a dögmelegben punnyadó macskáknak megint akadt egy kis recegtetnivaló látványosság. Már rohantak is, pedig azelőtt döglött ágyelőként heverésztek, tényleges hosszukat jócskán meghazudtolva.
Én is kilestem, akkor láttam, hogy ha nem is éppen újszülött verébbel van dolgunk, inkább olyannal, akit még etet az anyja, és valószínűleg mostanság tanul repülni is. Ezt láttam a bizonytalankodásán is, meg hogy amikor odébb akart szállni, ez nem sikerült neki, hanem betottyant az erkélyt borító linóleumra. Egy darabig még sivalkodott, aztán elcsendesült és meg sem moccant. Úgy tűnt, kis gombszemével csodálkozva néz befelé az erkélyajtón, ahol tőle légvonalban úgy 30 cm-re rázták farukat jobbra-balra, rezgő bajuszpárnákkal izgatott macskáim... Bár remélhetőleg a kívül zárva lévő szúnyogháló kicsit nehezítette talán a vadállatok tiszta észrevételezését...
Ekkor megjelent a kisveréb anyja. Termete is ezt mutatta a kicsihez képest, meg az, hogy a szájában tartott valami rovarféleséget, és azt el nem engedve a korlátról cserregett folyamatosan, mintegy híva a kicsit az eleséghez. Az azonban meg sem mozdult. Mintha kővé dermedt volna, még a fejét sem mozgatta, csak az erkélyajtót nézte... a macskák is csak az eddigi izgalmas tevékenységüket folytatták. A verébmama izgalma viszont nőttön-nőtt, egy idő után szinte tetőfokra hágott. Ide-oda ugrált a külső-belső korlát között, sőt, még a virágládák alatt lévő erkélyoldal tetejére is, közben mondta-mondta a magáét folyamatosan. Egyszer még a padlóra is letottyant, akkor reménykedtem, hisz ott a kicsi, hátha odamegy hozzá és segít rajta valamit... de nem. Már vissza is ugrott az oldalzáró tetejére, s még nagyobb intenzitással és cserregéssel fejezte ki izgalmát.
Valamit segítenem kéne... De mit és hogyan? Ha a macskák nem toporognának vadállatként az ajtó előtt és egyedül lennék, már kimentem volna óvatosan, és megpróbáltam volna a kicsit feltenni legalább az egyik virágláda földjére, ahol az anyja is hozzáfér. Aztán csak el tudnak tán menni valahogy, hiszen akármennyire is csak csekély mértékben repülőkész a kicsi, valahogyan ide, a hetedik emeleti erkélyre is csak felkerült valahogy?!
A helyzet nem változott... mondom, ennek így sosem lesz vége, szegény kicsi beledermedt a helyzetébe, az anyja meg mindjárt megőrül az izgalomtól, az a csoda, hogy a rovar még mindig a szájában van! Már hallottam, hogy a szomszéd erkélyekről is kinéznek a szomszédok, mi ez a lárma...
A végén a konyhából előszedtem egy műanyag tálat, rá egy kis vegyes magot zuttyantottam a Szilviék papagája eleségéből, s mellé vizet műanyag kávéscsészében. Mondom, sosem lehet tudni, hátha a kis veréb egy ideig nem tud elmenni, vagy az anyjának esetleg jól jön, nemcsak magának, de a kicsinek segíteni.
Elkezdtem a macskákat eltakarítani az útból. Megcsíptem Haramiát, és szépen kiraktam a szobaajtón, amit most kivételesen becsuktam a manőver után. Utána felnyaláboltam Honestyt, ez nem volt egyszerű, mert a vele való kiegyenesedés közben a súlytól a gerincem jelezni kezdte a várható becsípődést... még így is örültem, hogy ajtóhoz cipelés közben nem rúgta ki magát a karomból, mert annak horroros nyomai lettek volna. Kinyitottam az ajtót, Honestyt kiraktam, erre berohant Haramia! Tiszta Flinstone család! Ő viszont már olyan rafinált, hogy nem lehetett még egyszer elcsípni. Mindig ilyen, ha átlátja a helyzetet (pl. hordozóba pakolás előtt, ha elsőre nem sikerül), másodjára már az istennek nem fog sikerülni! És ráadásul kiszökdösés szempontjából pont Haramia a veszélyesebb.
Na mindegy, a derekam már kellőképpen beindult, Haramiát vízspriccolóval ellentétes irányba ijesztettem, és gyorsan, de azért a madarak miatt óvatosan megpróbáltam a puffot eltolva két ajtón keresztül úgy kimenni a magos tállal és vízzel, hogy Haramiát folytonosan figyeltem. Közben még délelőtt lévén alig volt 31 fok az árnyékban lévő erkélyen; hisz' még ide sem süt a nap, mit akarok...?
Kint a lábammal tartottam a szúnyoghálós ajtót Haramja ellen, a verébanyuka cserregése viszont megszűnt, s ő maga sem volt sehol, biztos elröppent ijedtében. Azért reméltem, majd visszatalál... A tálat felraktam az erkély virágtartós része közötti földes virágládába, amely még a legvédettebbnek látszott, aztán lehajoltam a kisverébhez, igyekezve fel nem ordítani a derekam miatt...
A kicsi rémülten repkedett fél-félmétereket, de csak padlómagasságban... ezt csináltuk egy ideig, nem felejtve, hogy a lábamat azért tartsam az ajtónál, mert az ördög nem alszik!
Utána két tenyerem közé sikerült zárnom a verébgyereket. Szegénykém, éreztem, milyen rémült, érzékeltem pihekönnyű kis testét, apró lábait... és pici szívének szakadatlan, sűrű verését... Felraktam a tálra, egyik kezemmel tartva őt, megpróbáltam vízbe mártott ujjamat a csőréhez tartani, de különösebben nem vettem észre, hogy bármi is történne...
Úgy gondoltam, perpillanat ennél többet nem tudok tenni, és bíztam benne, az anyja úgyis visszajön! S talán nem esik le még egyszer a kicsi, itt könnyebben hozzá mer férni.
Bent még egy darabig megpróbáltam távol tartani Haramiát az ablaktól, nehogy már meg a mama ne merjen miatta visszajönni. Mivel Honesty közben az előszoba felől elkezdte rágni a szobaajtó sarkát, kénytelen voltam beengedni, csak az a baj, hogy Honesty egyáltalán nem fél a vízspriccelőtől... sőt! A nagybundás maci ebben a hőségben szinte élvezi is azt.
Azért figyeltem rájuk, ne legyenek feltűnőek az erkély felé, mivel már nem lent a padlón volt a kismadár, így már nem igazán láthatta a vadállatokat.:))
Egyszer csak felhangzott a hangos cserregés, és ugrándozva megjelent a verébmama a korláton, a rovarral a csőrében! A kicsit kereste szemével a padlón, miközben villámként cikázott ide-oda. Akkor felhangzott egy picike hang a hátsó erkélyláda felől, de a kicsi nem mozdult. A mamának sem volt még elég önbizalma ahhoz, hogy odaröppenjen hozzá, így jó ideig nem történt semmi más, de legalább mindkét madárka tudta, hol a másik.
Aztán egyszer csak azt látom, hogy a kisveréb szinte vízszintesen továbbröppent a szomszédos virágláda földjére... majd még tovább a következőre... az anyuka nem messze tőle cserregett és ugrándozott folyamatosan.
Remélem, a dolognak hepiend lett a vége, mert amit még láthattam, az nagyon rövid volt: a verébmama a kicsi felé ugrott, hozzá is ért -- mintha talán meglökte volna? Csak annyit láttam, hogy a kicsi hevesen verdeső szárnycsapásokkal lefele tart, nyomában a mamával. Innen legalábbis elszabadultak -- remélem, nem ismétlődik ugyanez minden emeletnél... vagy inkább azt remélem, hogy emeletenként megálltak pihenni a korlátoknál, s közben az etetés is sikerült... Legalábbis a cserregést nem hallom, pedig azt szerintem több emelettel lentebbről, sőt talán a parkbeli közeli fák közül is hallanám. Ami azt jelenti, hogy biztos leértek, s azóta már valamelyik fa vagy bokor ágai között heverik ki a mai délelőtt megpróbáltatásait.

Fotó eredete: indafoto.hu - Kremrob fotói