Gyermeki fantázia

Végre beszereztem anyámék esküvői képét. Ez az egy beállítás, amiről fotót kértek, ez van kinagyított állapotban kitéve vagy 57 éve az anyám szobájában, a "szokásos" pár darabos levlapnyi méretű fotókat pedig nyilván úgy illett, hogy elosztogassák a szülők, testvérek között. Lényegében anyámék és keresztanyám réges-régi albumaiban található 1-1, nekünk nem volt. Most a keresztanyámtól megörökölt összes fotót rendszereztük, főleg Szilvia csinálta hetekig...
Ami miatt feltettem ezt a képet, csak egyik oka, hogy örültem annak, hogy nálam is lett egy ilyen.
A másik oka az, hogy mivel gyakorlatilag én születésemtől kezdve láttam mindig ezt a fotót nagyban, aranyszínű keretben anyámék egyetlen szobájában, visszaemlékeztem, milyen sületlenségeken tűnődtem kisgyerekként mindig, amikor ezt a fotót nézegettem anno. Ezeken rengetegszer töprengtem, és még csak nem is tartottam nevetségesnek megválaszolatlan gondolataimat, a logikátlanságot betudtam annak, hogy kisgyerekként nem érthetek mindent!
Mint lehet tudni, azért akkoriban ingerszegényebb volt a környezet; legalább másodikos voltam, mikor egyáltalán tévénk lett egyetlen csatornával, hétfői adásszünettel - az volt a minden. Nemhogy még videó, dvd,  magnó vagy lemezjátszó, elektromos játékok vagy hasonlók. Csak a könyvek voltak (nekem) lényegében... illetve akkori játékok, társasjátékok.
Szóval tűnődős, morfondírozós és álmodozós gyerek voltam.
E képnek kapcsán 3 dologra emlékszem, amit minden alkalommal igyekeztem megfejteni, s amelyeken most, hogy visszagondoltam, olyan jókat szórakoztam, hogy ihaj!
1. Miért kell egy esküvőn dunnát húzni magunk után?
2. Miért kell egy öl tűzifát a menyasszonynak a karjaiban tartani?
3. Miért kell a vőlegénynek egy összegyűrt papírt fogni a szabad kezében?
Azt hiszem, más értelmes kérdésem nem is volt a képpel kapcsolatban.:)))
Jópár év eltelt, mire meg mertem egyáltalán kérdezni anyámtól, aki felvilágosított a dolgokról. Hogy az nem dunna, hanem uszály; az nem egy öl tűzifa, hanem egy csokor rózsa; valamint apám nem összegyűrt papírt fog a kezében, hanem az egy kesztyű...
Valamint azt is megtudtam élesebb ésszel - úgy emlékszem, családi elszólásokból -, hogy az esküvőjük nem is így zajlott. Sima mezei ruhában, több pár egyszerre ment az anyakönyvvezetőhöz. 55-ben nem csináltak ebből nagy felhajtásokat... De azért esküvői ruhás fotó illett, sőt kötelező volt, hogy legyen minden háztartásban! Ezért akarták ők azt végül is, csak halogatták, halogatták. Teltek a hónapok, az évforduló is elmúlt. Fene se ért rá kölcsönzésre, fényképezkedésre... (Csak a családból is tudom, anyámék idejében többen voltak így.) És anyám többször, viccesen elejtett megjegyzéséből tudtam meg mindemellett, hogy egyszer mégiscsak muszáj volt már elhatározniuk magukat, ugyanis lassan már "majdnem hárman lettünk" a fotón...

Furcsa, élénk és olykor bizarr a gyermeki fantázia. Az addig megszokott, érzékelt világából tud csak meríteni, és amit ritkán vagy addig sosem látott, szépen rávetíti. Dunyhával takaróztunk, valamint így, ölben hordták be szüleim a tűzifát a cserépkályha és a sparhelt elé, melynek kötege "ugyanígy nézett ki", mint a rózsák... A kézben összegyűrt papírról is simán elhittem, hogy azt egy ilyen flancos esküvős alkalommal biztosan úgy kell... oszt kísz.