A mai mise gyertyaszenteléssel kezdődött és kereszteléssel folytatódott, illetve maga a keresztelés szertartása beleolvadt a misébe.
Utolsó percig nem volt biztos, hogy össze tudom-e szedni magam arra, hogy elinduljak, mert egész tartórendszert labilissá tévő, húzósan sajgó derékfájással ébredtem. Fura dolog ez a lumbágó, általában "ott vagyok", mikor jön; úgy értem, nem jellemző, hogy álmomban lepjen meg. Általában teszek valamit "érte", sőt, néha pont attól indul be, hogy hirtelen fordultam vagy lehajoltam. Most ilyen nem volt, hacsak alvás közben nem történt valami, amire nem emlékszem.
De amúgy is több szálú volt a késztetés, hogy indulni kéne, hiszen már össze volt szedve egy nagy fagyisdoboznyi maradék a gimis cicáknak; meg aztán boltba is kéne menni. Ezek a dolgok általában a templomba menést előzik és követik. Heti 1-2 alkalomnál többször nem is tudok boltba járni, nincs különösebben miből, úgyhogy ilyenkor úgy vásárlok, hogy a legfontosabbakkal pár napig kibírjuk. Mivel tudom, hogy vasárnap amúgy is lemegyek, így olyankorra van ütemezve a bolt is, a cicák is...
Az ébresztő utántól indulásig 2-3-szor is bekentem a derekam a jól bevált Voltaren Dolóval, ez általában dolgozó koromban is segített annyira, hogy nagyon óvatosan, figyelve, egyenesben tudjam tartani a derekam-hátam és be tudjak menni. Mivel amúgy ülőmunkám volt, a legnagyobb rizikó nyilván a 2,5-3 órás gyaloglás-buszozás volt oda-vissza: csak addig ne történjen semmi...
Ilyenkor tűnik fel az embernek, hogy feszt, állandóan hajlongani kell valamiért. Meg hogy fene a gravitációt, mindig minden leesik! Vannak stádiumok, amikor még a tüsszentés, köhögés, nagyobb sóhajtás is a kettészakadás frászát hozza az emberre...
Na mindegy, ennek is megvan a lefolyása, sürgetni nem lehet.
Hogy rögtön az első lumbágós nap jól is záródjon, este Dani jött át, hozta a vécébeli neont, amit a helycserés hűtőtámadás alkalmával, miközben én takarítottam a kihúzott hűtő helyét, leszerelt. Az ugyanis már legalább vagy két hónapja nem működött -- szóval nem volt világítás a vécében. Mit nekünk, hogy egy időszakban több dolog sem jó egyszerre? Már az lenne a furcsa, ha egyszerre csak egy dolog nem működne!
Már szinte megszoktuk a sötétben való vécéhasználatot, illetve szükség esetére rendszeresítettem ott egy zseblámpát, mert az almosokat is ott szoktam rendezni, és ennél a műveletnél muszáj látni.
Dani ugyan laikus a villanyszerelésben, szakmájának sincs köze hozzá, mégis felszerelt már nekem anno, kéthetes tanulmányozás után a konyhába egy csillárt, az addig ottlévő neoncsillár helyébe. Most is segíteni akart, így leszerelte az egész szerelvényt, elvitte, hogy majd utánanéz és tanulmányozza. Abban megegyeztünk, hogy egyikőnk sem tud pár hétig beruházni rá anyagilag egy vasat sem, így lesz ideje "tanulmányozni".
Lényeg az, hogy mostanra jutott odáig, hogy gyújtópatron kellett bele (soha nem jöttem volna rá!), és ezt (talán kettő kellett?) meg is tudta venni fizetés után, nem egészen 800-ért. Kicserélte, kipróbálta, otthon jó volt. Hurrá; tehát akkor eljött és itt elszórakozott vele vagy két órát, míg felszerelte az egész kócerájt -- közben, hogy ne kelljen félpercenként fel-le ugrálnia a vécéről (arra kellett ugyanis, hogy álljon -- szegény budi, minden szerelő személy arra áll; az a csoda, hogy az még nem hever romokban!), így én segítgettem partvisnyéllel fel-le kapcsolgatni a biztosítékot, elvenni és felnyújtogatni neki a kellékeket-szerszámokat -- bár mondta Dani az állapotomat látván, hogy ne csináljak semmit, majd ugrál ő, én meg pihenjek!!... de hogy tudtam volna? Szóval ezalatt úgy húzott a derekam, hogy majd' megpusztultam; rázott a hideg és folyt az orrom. Meg voltam győződve, hogy megint rámtört valami kór, tényleg igen szarul voltam. Olyannyira, hogy közben megmértem a lázam is (az nem akadályozott a dolgok keze alá adogatásában) -- de csak hőemelkedésem volt.
A neon, úgy néz ki, jó lett; persze régi eszköz ez már, nem lehet csodálkozni rajta, ha bármikor kipurcan.
Szokatlan megint
látni is a leg
szükségesebb helyiségben...
Közben Daninak előkészítettem a kajás dobozokat, amiből tudtam, pakoltam neki; valamint egyúttal másnapra két telegépes mosásnyi szennyest is megnyertem. Igazán nem volt haszontalan a mai nap, pláne, ha a lumbágóval nem kellett volna senyvedni.
Persze nem is Dani lett volna, ha csak egyszer-kétszer kell egymás után idejönni; ugyanis mikor elment, még szerencse, hogy leültem a nethez: nemsokára rámírt, hogy csörgessem már meg. Megcsörgettem, hát az ütő majd' megállt bennem, amikor felüvöltött valahonnan a hörgős metál. Ráadásul ijedtemben ki is nyomtam, még mielőtt rekonstruáltam volna, hogy oké, az előszobából jön ugyan a hang, de konkrétan honnan is? A kis cipősszekrényen ugyanis most nem volt, pedig én ott láttam a mobilját az ittléte alatt. Ehhez képest ő úgy emlékezett, hogy nem is hozta magával, azért nem is kereste elfelé menet... ááááá, kisfiam!:))
Szóval így este fél 10 után, mikor már Bence is alváskész volt, újra meg kellett csörgessem Dani mobilját, hogy tudjam, pontosan hol is keressem. Oké, közelről még borzasztóbb volt a hang, de legalább fényt is adott ki, így megláttam, hogy a szekrény mögé és milyen tájon van leesve. Igen ám, de oda meg le kell hajolni és vállig bepréselődve benyúlni. Az a szekrény olyan nehéz, mint a deg, meg sem bírom moccintani; úgyhogy kérdés volt, hogy befér-e a karom valahogy mögé, és valamiképp meg tudom-e csippenteni a mobilt. Ráadásul a lumbágóm mennyire fogja ezt tolerálni?
Mindegy, írtam Daninak, hogy itt van a mobil, jöhet vissza érte -- legfeljebb majd elcibálja a szekrényt, ha nem boldogulok vele és hozzá akar jutni a szerkentyűjéhez.
Közben elgondolkoztam, milyen jó, hogy van net, most hogy kerültünk volna kapcsolatba máshogy? Másfelől viszont ha közben valaki hívja, én meg nem tudok róla, hogy itthagyta a mobilját, akkor összetojtam volna magam ijedtemben, ha megszólal ez a rettenet hang! Élénken elképzeltem, milyen lett volna az éjszaka közepén erre ébredni...! Ő nyilván felfedezi, hogy nincs meg a telefonja, de nem tudta volna ezt jelezni net nélkül felém. És hogy ezer szerencse, hogy nem a város túlsó végén lakik!
Na mindegy, mire Dani visszavánszorgott, addigra nem nyughattam és lepréseltem a karom a szekrény és a fal közé, mintegy derékszögbe hajolva. Hát nem kicsit szenvedtem meg érte, nem is részletezem... de legalább mire Dani jött, már a kezébe tudtam nyomni, hadd ne töltse tovább az időt...
Még rekonstruáltuk, hogy azon a szekrényen volt egy csomó minden: Dani hátizsákja, egy zsák szennyes, szerszámok tömege, a mobilja, neoncső, a fal felől az én táskám és ernyőm. Tudom, hogy egyszer észrevettem Honestyt is, merthogy ki sem bírná, ha valami úgy zajlana, hogy ő nem vesz részt benne; szóval a gyönyörűség felpozicionálta magát a szekrénynek nagyjából a mértani közepére. Hogy hogy fért el annyi kacat közt, rejtély. Mindegy, de egyik alkalommal, amikor Dani lelépett a budiról és kijött valamiért, akkor Honesty hirtelen megijedt és rémülten menekült onnan. Na, ekkor rúghatta hátra Dani mobilját...
Ez mindenesetre a lumbágó győzedelmeskedésének napja volt.
Bejegyzések
