Én és a tévé, de leginkább X-faktor

Soha nem voltam nagy tévés, néha még kicsi sem. Főleg onnantól kezdve, mikortól gyerekeim lettek, belefáradtam abba, hogy soha, egyáltalán semmit nem tudtam végignézni - s itt most külön regényt írhatnék, mi mindenért -, tehát belefáradtam, feladtam, s immáron hozzá sem kezdtem megkísérelni, hogy valamit próbálnék végignézni.
Évek múltán már a gyerekek miatt akár elő is fordulhatott volna tévénézés, szinte mindig úgy alakult, hogy annyi egyéb teendőm, hobbim stb. volt a munkám mellett, hogy - háttérbe szorult. Amit néztem, az azért volt, mert a gyerekek ragaszkodtak hozzám, hogy én is nézzem velük...:))
A gyerekekkel, koruktól függetlenül viszont sűrűn jártam moziba, majd a videó idején már más lehetett a helyzet.
A tévével továbbra is úgy voltam, hogy max. néhány folytatásosra kaptam rá (megnéztem én a Dallast, a Szomszédokat, a Família Kft.-t, a kábel bejöttével a Jóbarátokért megdöglöttem, a Villám, Egyről a kettőre, Bír-lak voltak a családi kedvenceink. Ha úgy alakult, hogy valaminek láttam az elejét, azokhoz igyekeztem is ragaszkodni, bár nagyon nem szerettem a függőséget - valljuk be, rosszulesik az embernek, ha kedvenc sorozata közben épp csengetnek, csörög a telefon, vagy nem tud hazamenni időre, dolgoznia kell és még sorolhatnám.
Mikor jött az internet, szinte végleg leszoktam a tévézésről - a Barátok közt volt az utolsó, amit egyedüliként 2006 nyaráig még néztem -, egyszerűen nem fért bele mindkettő, munka és család mellett és után tiszta sor, hogy valamelyik háttérbe szorul. Volt, hogy félévig be sem volt kapcsolva szegény műszer. És ha igen, akkor sem feltétlen magam miatt, vagy pedig csak azért, mert hébe-hóba dvd-nézést kalkuláltam épp be - úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó 1-1 negyvenperces valamiért 1 óra 20 percig tévét nézni a rohadt reklámok miatt. Oké, tudom, hogy más szemszögből természetesen nélkülözhetetlenek, csak az embernek tényleg nincs annyi ideje, hogy dupla ideig nézegessen félórányi valamit.
Kb. 5,5 éve nélkülöztem minden megpróbáltatás nélkül minden tv-beli filmet és sorozatot, műsort. Évek teltek és én csak hallottam a tévéműsorokról...
Most viszont, talán azért, mert Szilviék ideköltöztek, és náluk egész nap szól a tévé - amiből egy kis panelben átszűrődnek ezek-azok -, plusz még Szilvi is mindig szívesen segít benne, hogy épp mi van, hát végre megtanultam, mi a fene is az az X-faktor, és a műsor első hónapjaiban csak néha, mondjuk, esti konyházás közben ugrottam be közéjük, mert valamiért megfogott valami hang vagy dal, és ott ragadtam pár percre. Vagy ezért, vagy azért. Néha tátott szájjal néztem, hogy úristen, mik vannak... és honnan veszik az önbizalmat... meg egyáltalán, hogy lehet ide ilyeneknek bejutni, hát nincs itt semmilyen szűrő? Vagy csak azért, hogy az emberek az elképedéstől röhögni is tudjanak?
Ám néha pont az ellenkezője történt: a döbbenet, hogy micsoda hang, micsoda tehetség...
Summa summárum, nem kezdtem ezért saját tv-t kapcsolni vagy leülni elé, de mikor nemrég beteg voltam és egyik szombaton nem tudtam mást, csak lázasan hörögve, csaholva feküdni, miközben mellettem a földön egy kislavórban tornyosult nagyjából fél százas csomag szarrá ázott pzs, akkor már csak bekapcsoltam a tv-t...
S innentől mondhatom, hogy az X-faktor döntőjének utolsó 5 részét már láttam, mivel megfogott, s ezért képes voltam számon tartani. Nem bántam meg, ragyogó, színvonalas volt. S őszintén mondhatom, ebben az 5 részben mindenkit sajnáltam, akinek ki kellett esnie, mert itt már tényleg profik voltak - és gondolom, az előző döntős részekben ugyanúgy.
Bőven volt részem lúdbőrzésben, meghatottságban, lelkesedésben, felindultságban...
Voltak nagyon szép, emberi pillanatok, gesztusok. Pl. néhány mentori reakciónál, párbajnál, versenyzői nyilatkozatnál... és csoda hangok, emberkék, előadások... és hát maga a ZENE, így, nagybetűkkel, ami, ha nem lenne, borzalmasan üres lenne az élet. S itt persze én nemcsak a pop-, rockzenére gondolok, hanem bármilyen nagyszerű komolyzenei koncertre, Rákász Gergő orgonazenéjére, a Kodály Kórus vagy bármelyik profi szintű kar előadásaira, de ide sorolom amatőrként akár a Rocksuli időnként különlegesen tehetséges fiatal zenészeit-énekeseit is - mind-mind "eszméletlen" érzéseket képes kihozni az emberből.
Számomra a zene összefügg a szeretettel. Amikor teljes mértékben meg tud érinteni valamilyen zene, az, ami olyankor a lélekből kicsordul, az nemcsak a katarzis, az maga a szeretet...
S ezt lehetett látni az idei X-faktor győztesének, Kocsis Tibornak számos csodás előadott dala által is - nemcsak fantasztikus hangját adta a dalokhoz, hanem hozta és egyúttal tovább tudta adni emberségét, hitét, szeretetét.
Szívből gratulálok neki, megérdemelte! És ugyanúgy a többi döntősnek is - remek csapat voltak.